Évvégi összegzés

Elérkeztünk hát ide is: a Crusade of Metal első hivatalos évvégéje. Ehhez méltóan, az évi utolsó, rövid írásomban szeretném összegezni az évet, mind az oldal, mind zenei szempontból.

2007 egyszerre volt keserű s édes számomra, bár leginkább az előbbi
mutatkozik meg rajtam: rengeteg jó lemezhez jutottam hozzá, de elvesztettem egy
számomra nagyon fontos embert. Az első néhány sort annak a lánynak szentelem,
aki évekig tartotta bennem a lelket, jóban, rosszban, és fontos szerepet
játszott abban, hogy végülis írásra adtam a fejem. A családja, s én legnagyobb
megdöbbenésemre, súlyos betegség támadta meg fiatal testét, mely végül
győzedelmeskedett rajta, s nem sokkal a születésnapja után, október 31-én
távozott az élők közül. Aki a CoM cikkeit olvassa, gondoljon arra: Ő az, aki az
ötletet adta az oldalhoz. Nyugodjék békében!

A szomorú hangvételű felvezető után térjünk is a lényegre: a Crusade of Metal már fél éve létezik, s kisebb-nagyobb kihagyásokkal, de elég sok lemezkritikát, cikket, ismertetőt jelentetett meg az évben. Nézzük az évet számokban: ezzel a cikkel együtt összesen 80 írás került ki az oldalra, ebből 6 közlemény, 1 koncertbeszámoló, 1 videoklipelemzés, 1 olvasói levél, 1 Made in... cikk, egy műsorkritika és 3 véleménynyilvánítás. A többi 66 pedig kritika, ami három kategóriába sorolható. A leggyakoribb az általános lemezkritika, utána van egy "Amatőr zenekarok" részlegünk, ahova szintén rengeteg cikk került ki szerencsére, és a nosztalgikus Oldie rovat. 5 cikked jihad, a többit pedig én, Cyric követtem el. 38 nyilvános komment is született, bár az összes száma ennél magasabb (50 felett), de azok vagy személyeskedő, obszcén jellegűek, illetve többségben spam, amit nem szeretünk, így törölve lettek.
Ami viszont tényleg érdekes adat, az a látogatottság. A mai napon átléptük a 8000 egyéni látogatót, ami június közepe óta mindenképp szépnek mondható. Nagyon durva számolással - kihagyva a leállásokat, hasonló bakikat - ez 50 feletti napi átlag látogatót jelent, ami nem rossz véleményem szerint. A legkevesebb 1-2 olvasó volt, a legtöbb 100 fölött valamivel, ennek sajnos már pontos adatát nem tudom. Az ingadozás főleg eleinte volt látványos: ha volt cikk, akkor 80 fölé ugrott az olvasottság, ha nem volt frissítés, nem volt 10 se. Azóta stabilizálódott, ami azt jelenti, hogy vannak biztos olvasóink. Nekik, és mindenkinek, aki eddig figyelemmel követte az oldal fejlődését, szeretném megköszönni a figyelmet, és már sokadszorra megkérni őket, hogy jövőre is tartsanak velünk!
És most nézzük az idei rekordot, tehát a Lemezek Versenyét:
A nagylemezek közül a legjobban a Gire lemez (Gire címmel) teljesített a 2007-es évben, 96%-kal lett az első. Mögötte holtversenyben a második a Behemoth lemeze, a The Apostasy és a Circus Maximus Isolate című lemeze, egyaránt 92%-kal. A negyedik helyen pedig szintén holtverseny történt: az Elvenking új lemeze, a The Scythe került szembe a Havoc Unit - h.IV+ albumával. Hogy teljes legyen a lista, a hatodik helyen szintén egy kettes holtverseny van, itt a Nuclear Blast Allstars első lemeze, az Into the Light és a görög Rotting Christ-féle Theogonia lett hasonlóan kritizálva.
Az EP-k között is érdemes szétnézni, ugyanis a prímet magasan az ígéretes Nova Prospect vitte a Főnix című EP-vel, ami 96%-ra lett értékelve. Mögöttük végzett a Mindfields Factory EP-je 92%-al, harmadik helyen pedig a Dreyelands futott be 90%-al (EP címe: Can't Hide Away). Ezeken kívül már csak egy EP-t kaptunk az idén, az új Avantasia felvezetőjét, ami sajnos viszonylagosan csalódást okozott, így idén csak az utolsó lett 71%-kal.
Demók és promók között pedig a Holtfogyatkozás nyerte el a tetszésem leginkább, s egyedüliként lépte át a 70%-os határt, pontosan 1 százalékértékkel. A többiek pedig ebben a sorrendben jönnek: Caelestis, Lord of Torment és Mortal Enemy.
De az objektív, százalékos értékelés nem minden. Szerzőtársammal választottunk 1-1 lemezt idén, ami végképp a kedvencünk volt. Ezt vehetjük úgy is, hogy ezek különdíjasok lettek. A választások:
* jihad: The Project Hate MCMXCIX - In Hora Mortis Nostrae
* Cyric: Elvenking - The Scythe
Gratulálunk az előadóknak! Így, innen távolról is.

Összességében érdekes év volt. Engem viszont 1 valami zavar rettentően: hiába a fórum, néhány rövidke hozzászólást eltekintve üres. Talán teljes lehetne a boldogságom a CoM debütáló évével kapcsolatban, ha mindenki szánna naponta öt percet rá, és feltámasztanánk hamvaiból eme szolgáltatásunk. A linket a "partnereink" menü alatt megtalálhatjátok, de elérhetitek innen is.

Szeretnénk megköszönni minden olvasónak, idelátogató zenésznek, zenekarnak a támogatást és a bizalmat, és kívánunk mindenkinek sikerekben gazdag, boldog új évet! Januárban új cikkekkel találkozzunk ugyanitt!

Cyric és jihad

-=CoM TeaM=-

Ayreon - 01011001

Előadó: Ayreon
Album: 01011001
Genre: Progressive Metal
2008
InsideOut








Kellemes karácsonyi ünnepeket! Fogadjátok szeretettel picinke ajándékként!

Eljött az idő: a várva várt pillanat. Bár nem 2007-re esik a kiadása a lemeznek, de azért néhányan már élvezhetik Arjen Anthony Lucassen új lemezét, a soronkövetkező Ayreon eposzt. Ki így, ki úgy - gondolok itt arra, hogy már november harmincadik napján kiszivárogtatták -, de már sokan hallhatták a 01011001-et. Itt, a Crusade of Metalnál pedig karácsonyi ajándéknak szánjuk a kritikát róla - egy másik írással együtt. Ilyen lemezzel idén nem találkoztam, amilyen a 01011001: lehengerlő, lebilincselő, és arra késztetett, hogy harmincszor lejátszam az egészet. Majdnem egymás után. Nem túlzok: a mostani pillanatig legalább harmincszor hallgattam meg a lemezt. Kicsit meg is lepődtem, hiszen ez nem egy tipikus Ayreon lemez, s kicsit húztam is a számat, mikor konkurens magyar oldalakon olvastam a kritikákat, és egyszerűen kijelentették, hogy a korábbi lemezek egyvelege. Pedig nem: a 01011001 valóban összesítése az eddigi kiadványoknak, de annál tovább is lép, így építve tovább a tökéletes Ayreon univerzumot.

Ayreon lemezt hallgatni mindig valami mást jelentett nekem, mint egy Elvenkinget. A komplex történet, elgondolkodtató szövegeket mindig is szerettem Arjentől. A The Human Equation megjelenése után napokig gondolkodtam csak azon, hogy lehet-e így? A 01011001 értelmét pedig sokáig nem bírtam megfejteni. Ez nem hibája a lemeznek: egyszerűen gondolkodást igényel, és a szövegek figyelmes hallgatását. Aki nem tudná: a 01011001 egy bináris szám, és lekódolva karakterekbe, ez egyszerűen az Y -t adja. Nah, kinek ismerős? Igen, a Planet Y, és emellett kötődik a Forever of the Stars történetszálhoz is. A történet tehát már "csak" folytatás: az Into the Electric Castle, a The Dream Sequencer és részben a The Human Equation lemezen megkezdett történetet folytatja. De, ahogy a 2004-es lemeznél, az újnál se egyértelműen folytatás. Egyébként a 01011001 binárisan a 89-es számot jelöli, de ez már csak érdekesség mellé.A kritikában nem szeretnék a dalokra egyesével kitérni, hiszen tizenöt dalról van szó, két lemezen. Inkább csak az érdekességekre, izgalmasabb váltásokra, esetleg a hibákra. Viszont annyit, hogy a THE-vel ellentétben, Arjen itt nem osztotta fel sehogy a dalokat, tehát nincsenek napok. Csak úgy, mint a Into the Electric Castle-ben, vagy a The Universal Migratorben, kronológia nélkül, egymás után következnek a dalok, amelynek a többsége a Forever-ről szól. (Kicsit bonyolult a dalok kapcsolata egymással, de megérthető szerencsére.) Azokról a lényekről, akik a Planet Y tengereiből egy aszteroida segítségével a Földre kerülnek, kipusztítva a dinoszauruszokat, és létrehozva az Embereket. Viszont, hogy jobban megértsük a történetet, rövid, emberi epizódok is kerültek a dalok közé. Így, sajnos pont a Man, azaz Emberek énekesei kapták a legkevesebb szerepet - egy-egy dalt, általában megosztva másokkal. Az énekesek kiválasztása mindig is Arjen erősségei közé tartozott, és most sem cáfolta meg ezt a tényt, hiszen az Embereket Phideaux Xavier a Phideauxból, Wudstik, egy holland soulénekes, Marjan Welman az Elisterből és Lisolett Hegt a Dialből személyesítik meg, természetesen az ismertebb énekesek, Simone Simons, Ty Tabor és maga Arjen Lucassen mellett. Mint írtam, az ő szerepük igencsak rövid, és sajnos nem is épül annyira a tehetségük köré, mint az a The Human Equationben volt (de azért valljuk be, ott több szerep is jutott egy énekesre).
Velük szemben pedig a Forever tagjai állnak, akik azért költöztek a Földre, hogy a népük által elkövetett hibákat elkerülve újra átérezhessék az érzelmeket, az igazi életet. Talán nem is véletlenül kerültek az ismertebb énekesek ebbe a csapatba. Köztük van Daniel Gildenlöw, akit úgy vélem, nem kell bemutatni, Hanshi Kursch a Blind Guardianból, az Evergrey énekese Tom S. Englund (akit egyébként már igencsak régóta szerettem volna Ayreon lemezen hallani, hatalmas tehetség), Jørn Lande, Bob Catley a Magnumból, Steve Lee a Gotthardból, Jonas Renkse a Katatoniából (őt is vártam már), Magali Luyten a Beautiful Sinből. Mellettük két visszatérő is van, legfőképp azért, hogy erősítsék a köteléket a korábbi Ayreon lemezekhez: Anneke van Giersbergen, aki korábban a The Gathering énekese volt, és Floor Jansen az After Foreverből. Egyébként Floor zenekarneve kicsit viccesen ironikus. A Forever énektémák valamivel komplikáltabbak, mint az emberiek: többször szólal meg egyszerre több hang, énekes, bár a vokalistákat magukat sajnos viszonylag nehéz felismerni. Kicsit olyan, mintha mindenki egy új formáját nyújtotta volna, nem a megszokottat.
Zeneileg az új Ayreon lemez a toppon van. Nem csupán egyesíti az előző lemezeket - beleértve az Actual Fantasy és a The First Experiment hangzását is -, hanem újat is hoz. Az Ayreon lemezekre eddig nem volt jellemző, hogy ennyi ambient elemet, illetve power metalos gitártémákat, riffeket használjon, power énekesekkel. Arjen zenéjét mindigis jellemezte a változatosság, az újdonság, de a 01011001 minden eddigit felülmúlt. Szinte rendszertelenül - avant-garde módon - vált a dal ambientté, majd egyszercsak vissza. Hasonló élményben lehet része a hallgatónak már a nyitódalban, az Age of Shadowsban, ahol a legtöbb Foreveres énekes is feltűnik. Arjen sokkal sötétebb gitártémákat, mélyebbre hangolt gitárriffeket használ, mint a korábbi lemezeken, s ezt jól aláfestik az ambient betétek. Nagyon sok az elektronikus, monoton, lassú átvezetés is, amelyek bár így olvasásra unalmasnak tűnnek, egyáltalán nem azok.

Arjen szokásához híven maga játszotta fel a gitárokat, a basszustémákat és a szintiszólamokat is, egyedül néhány szólót bízott vendégzenészekre. De a választása itt is jónak bizonyult: a gitároknál Michael Romeo a Symphony X-ből az E=MC2 szólóját, Lori Linstruth pedig a Newborn Race szólóját játszotta fel a lemezre, míg billentyűsök közül az ex-Dream Theateres Derek Sherinian játszotta a The Fifth Extinctionben a szólót, illetve Tomas Bodin a The Flower Kingsből a Waking Dreams és Joost Van Den Broek a The Sixth Extinction szólót. Dobosnak szokás szerint a Gorefestes Ed Warby érkezett, míg a népies hangszereknél Jeroen Goossens, Ben Mathot és David Faber segítettek be fuvolán, hegedűn illetve csellón. Most sajnos kevesebb szerepet kaptak ezen hangszerek, s inkább csak háttérben aláfestik a dalokat, bár ez inkább azoknak jelent gondot, akik vagy a Loser-t, vagy a Realization-t várták vissza.
Stílusilag tényleg mindent lehet a lemezen találni. Power metalos gitárriffeket (Age of Shadows), teljesen ambient dalokat (Comatose), technikásabb progrockot (Connect the Dots), balladát (Web of Lies), összetett, hosszú progmetált (The Sixth Extinction), a hatvanas-hetvenes évek rockzenéjére emlékeztető témák (Newborn Race), durvább és lágyabb, dallamosabb és zúzós részeket. Ami leginkább feldobja a lemez összetettségét az a hörgés, mert nem vártam volna, hogy harmadjára is be meri vállalni Arjen a lemezre, még ha csak rövid ideig is. Az újítások nélkül maga a lemez is újdonság lenne, hiszen így még Ayreon lemez nem szólt. De hozzátartozik az igazsághoz, hogy az újragondolt riffek és szólók mellett a dobtéma is komolyodott, és néhol technikásan lágy, máshol brutálisan vad lett, ezzel is mutatva Ed Warby képességeit.
Összeeresztve az énekesek és a hangszerek hangját, a 01011001 tényleg lehengerlően szól. Itt nem akar semmi se kitűnni a másik mögül, teljes összhangban szólnak, és mindenki csak része annak a hatalmas hangzuhatagnak, amit Ayreonnak nevezünk. A lemezen a dalok külön is meghallgathatók, de ha tényleg élvezni szeretnéd, nem érdemes. Véleményem szerint ez az eddigi legjobb Ayreon lemez, pont amiatt, hogy sokkal összetettebb, mint az előzőek. Talán, sokkal érettebb is, bár ezt nehéz úgy megállapítani, hogy az előző lemezekre is ezt mondanám. Jót tett Arjen zenéjének ez a három év szünet, dalírás, és a kis Stream of Passion-ös kiruccanás. A 01011001 kötelező darab minden zenekedvelő ember számára, és nem mp3-ban, hanem CD-n (vagy DVD-n), eredetiben. Január 27-én irány a lemezbolt, emberek!

Személyes értékelés: 102 %
Értékelés: 99 %

Havoc Unit - h.IV+ (Hoarse Industrial Viremia)

Előadó: Havoc Unit
Album: h.IV+ [Hoarse Industrial Viremia)
Genre: Experimental Black/Death/Industrial Metal
2007
Vendlus








Kellemes karácsonyi ünnepeket! Fogadjátok szeretettel picinke ajándékként!

A finn ...and Oceans 10. szülinapját ünnepelve megváltoztatta a nevét, és hangzásvilágát. Így jött létre a Havoc Unit. Ismerve az ...and Oceans-t valami hasonlóra számítottam ("prüntyi" metál, jó értelemben).
Azonban rögtön az első szám (مبيد الدّيدان [Vermicide]) megütött. Arab szöveggel indul, de gyorsan átvállt technical death-re keverve egy kis industrial ízzel. Ez elsőre nagyon monotonnak tűnhet (és tűnt is), de többszöri hallgatásra megváltozik ez a vélemény. Az album egészére jellemző szövegileg a futurista, ember- ill. társadalomellenes hozzáállás.
A második szám (I. esus [The Liturgy of Inhumanity]) is az első nyomdokait követi: feszes riffek, technikás játék, nyaköntve az industrialban megszokott gépi hangzással (Red Harvestet tudnám felhozni példaként). Sajnos szöveget még csak pár számhoz adtak ki, de ez is követi a fentebb említett stílust.
Ezután következik a When Children Are No Longer Enough [C.oitus O.rgasm C.atholic K.ids] (promoban When Snuff is No Longer Enough). Ez a szám már erősen keresztényellenes, az emberek nyájakbatereléséről, hamis prófétákról, és identitás nélküli "bárányokról" szól, a végén egy Nietzsche idézettel ami The Antichrist könyvéből származik. Zenei hangzásában ez is az előző kettőt követi, viszont itt már egyre több torzítás, industrial átvezető van.
A negyedik Gen.eretain Gen.ocide [Humanitarian Vivisection], az egyed eltörléséről, a kultúra és hasonlók haláláról, és az ember saját önálló gondolatainak eltörléséről szól, és ezek ellen való ellenállás hiányáról. Itt már inkább a technical death stílusjegyei kerekednek felül.
A következő (Viremia [Regime HIV+]) viszont teljesen industrial, gépi dobbal, kevesebb gitárral, rengeteg idézettel. Talán a With Discipline Upon Mankind-ra emlékeztet (Synaesthesia spliten van).
A 6. szám (Kyrie Eleison [Totalitarian Libertarianism]) az előző és a 3 keveréke, megtalálható benne mind az erős industrial, és itt már techincal/brutal death metal keveredése is. A szövege a történelem meghamisításáról, direkt káoszkeltésről szól.
Ezután következik a Nihil [Operation Blitzkrieg], ami a nevéből is következtethetően egy átvezető.
Ezt követően, hirtelen nagy váltással következik a Man vs. Flesh [Structured Suicide]. Ez teljesen brutal/technical death, ritmusváltásokkal. Ez az ember és minden más kapcsolatáról, és elállatiasodásáról szól.
A Ignoratio Elenchi [Reversed Genesis], nagyon durva változás a Man vs. Flesh után. Tiszta ének, lassú tempó. Jobban utánanézve kiderült hogy a Solefald énekese(i) énekelnek. Szövegileg nehéz elmagyarázni inkább nézzétek meg.
A Kill All Nations [Manual of Terrorism] is más vonulatot követ. Az industrial/metal elég furcsa keveréke, női vokállal (is). Szövegét nem lehet nehéz kitalálni, benne van a címében.
A Kristallnacht [From Revolution to Reconstruction] egy másfél perces átvezető, gyönyörű zongoradallammal, a végén jelezve hogy mi lesz a köv. számban. Nemtudom hogyan kapcsolódik a szám a Kristályéjhez talán a köv. szám választ ad rá.
Klan Korps [Volkssturm & Erregung] talán a legjobb szám az albumon, iszonytató lendület keveredik a Man vs. Fleshben hallott technikussággal, teljesen átadva a szöveg hangulatát ("Chaos and Disorder").
Az utolsó szám Rape Scene Act I. [The Fine Art of Quality Time] előre sejteti hogy a lemeznek lesz még folytatása.Ez a szám merőben eltér a többitől: egy 5 éves kislány szemszögéből mutatja be amint az apa (kalapáccsal) megerőszakolja az anyát.
Az album hangzására jellemző az industrialnál megszokott "káosz", ennek ellenére minden hangszert kitünően lehet hallanni.
Ilyennek kellett volna lennie a Red Harvest - A Greater Darknessnek.

Értékelés: 91%

Szeretetteljes ünnepeket!

A Crusade of Metal szeretné megköszönni olvasóinak hűségét, és azt, hogy már fél éve együtt hallgathatjuk a világ metalzenéit! Kívánunk mindenkinek boldog karácsonyt, és természetesen kellemes, lehetőleg sérülésmentes boldog új évet! Azoknak, akik nem hisznek benne, egyszerűen szeretetteljes ünnepeket, és metalzenével dúsított új évet kívánunk! :)
Fogadjátok szeretettel picinke ajándékainkat!

Cyric
-=CoM TeaM=-

Sear Bliss - The Arcane Odyssey

Előadó: Sear Bliss
Album: The Arcane Odyssey
Genre: Extreme Black Metal
2007
Candlelight Records














A Sear Bliss üde színfoltot jelent kishazánkban: különleges, egyedi zenét játszanak, és nem oszlottak fel az első nagylemez után (lásd: Gire), miközben a külföldi zenehallgatók is elismerik azt, amit művelnek. A The Arcane Odyssey már a hatodik lemezük a sorban, és azt kell mondjam, ha így folytatják, hamar a legjobbak között találhatják magukat. Stílusukban keveredik a black metal a fúvósokkal, néhol pedig deathes, vagy esetleg blackened death stílusjegyek is észrevehetők. Nézzük sorban a dalokat:

A hatodik lemez, a The Arcane Odyssey a Blood on the Milky Way-jel kezdődik. Gyors, pörgős dobbal, könnyebb riffeket játszó gitárral indít. A dal bevezetését és az első versszakot ugyanaz a riff jellemzi, majd az átvezetőre fog egy kicsit lelassulni. Nagy András vokálja engem leginkább a Rotting Christ hörgősére, Sakis Tolis-ra emlékeztet. Igazából nem is tűnik eleinte különleges dalnak, de a hirtelen váltások, akusztikus gitárok, halkan felcsendülő, kicsit mélyhangú fúvósok teszik csak igazán egyedivé a Sear Bliss zenéjét. Eleinte beugrott a Dissection legutolsó lemeze, a Reinkaos is. A dal maga nem túl technikás, inkább brutális, egy-két remek váltással és hangszeres megoldással. Nekem kifejezetten a vége tetszik, ahol mintegy levezetőként egy teljes más, atmosztférikus, kicsit ambientes gitár-billentyűsjáték szólal meg.
Az A Deathly Illusion a második dal közepestempójú, akkordpengetős gitárrésszel indul, majd hirtelen berobban egy gyors váltással az első vokáltéma. Átvezetésnek pedig a már-már zseniálisan megírt fúvóstéma, ami szerintem nagyon el lett találva. Viszont valamit nagyon hiányolok a zenéből: a technikásabb, szólózósabb hangszeres játékot. Sajnos a basszusgitár egyáltalán nem is hallatszik, illetve a dob is alig észrevehető. Schönberger Zoltánt amúgy nem tartom rossz dobosnak, csak a dalban kicsit mintha elveszett volna. Egy érdekesség a dal végére: az ott használt riff emlékeztet a korai System of a Down gitármegoldásaira.
A harmadik dal a Lost and Not Found, ez már sokkal lassabb témájú, mint az előző kettő téma volt. Nagy András vokálja kicsit furcsán "remegős" benne, főképp akkor, mikor kitartja. A dal maga pedig újra egy változatos, váltásokat tartalmazó összetett nóta. Lemezmasterelési hibának tartom, hogy a két gitársávból csak az egyiket hallom jól, míg a másikat csak néha-néha, akkor is inkább zenei felütéseknél. A dal végén pedig, végre egy kis szólózást is lehet hallani.
A Thorns of Deception újra gyorsít a tempón. Ami meglepő volt, az a dobtéma, ugyanis kicsit technical death metalosnak éreztem a lábdob ütemváltását. Nagyon jó dalnak tartom, ugyanis nem csupán a dobtéma változott, hanem az egyik váltásnál a basszus is előtérbe került, és a fúvós is nagyon jókor hallatszik újra. A billentyűs aláfestés pedig a Devin Townsend-féle Strapping Young Lad-es "Wall of Sound" stílusra emlékeztet. Csupa jódolgok történtek a dalban.
Az ötödik dal a The Venomous Grace. Ez is egy lassú darab, inkább riffelgetős gitárral, és kevesebb lábdobbal mint az előző. Az akusztikus-váltás megintcsak Dissection-re emlékeztetett, de ezesetben inkább a Where Angels Lie Dead című dalra. Nagy András vokáltémája itt sokkal mélyebb, inkább hörgősebb, mint az előző dalokban, a fúvósokkal és a billentyűstémával együtt kicsit horrorfilmes hangulatot áraszt.
Ezt az Omen of Doom követi. Eleinte úgy éreztem, hogy gyorsabb nóta lesz - talán a dobok miatt -, de végül inkább egy középtempójú, viszont dobtémájában remekül változatos dalt hallhattam. A szólózó átvezetőket a fúvóstémák viszok továbbra is, illetve ezen kívül bizonyos részeken komikus, rajzfilmes érzetet ad a verzéknek is. A dal végefelé kicsit úgy éreztem, hogy a riffek kopottak, túlhasználtak már a dalban, ugyanis - a többi dalhoz képest - nem annyira változatos.
Az utolsó előtti dal a Somewhere, Rotting Christ-os, gyors indítással és folyamatos lassulással indul. A fúvósátvezetőre már teljesen lelassul a dal, majd hirtelen újra begyorsul. Az érdekes rész megintcsak a közepén kezdődik: hirtelen váltás után akusztikus gitártéma, zongora, csendes, mélabús fúvóshangszerek váltják egymást. A dal végéig ez a tempó nem változik, viszont egy igen tetszetős, már-már progresszíves gitárszólót is kapunk Neubrandt István és Kovács Péter gitárosoktól.
A lemez lezárása pedig egyszerűen teljesen zseniális: a Path to the Motherland magyaros, folkos témával indít, népi hangszereket felsorakoztatva, és rengeteg gyors, hirtelen váltással a metalosabb részekbe. Egyetlen dolog, ami zavar benne, az az, hogy a riffek nagyon hasonlítanak az előző dalok ritmusaira. A dal maga folyamatosan gyorsul, durvul a végére, így a váltásoknál egy kicsit meg is lepődik, olyan hirtelen történik minden.
Összességében lehet rosszakat mondani a lemezről: például a kevés technikusságot, a kicsit fantáziátlannak tűnő riffeket, de igazából felesleges, ugyanis az az egyediség, változatosság, amit a The Arcane Odyssey magában rejt, elfeledteti ezeket a dolgokat. A fúvós hangszerek használata az egyik legjobb megoldásuk, de az utolsó dal magyar folkossága is letaglózó. Kár, hogy a masterelést és a lemezminőséget kicsit gyengébbnek érzem, mint lehetne, mert ez a lemez ennél többet érdemel.

Értékelés: 88 %

ANONYM PROJECT közlemény

A totalrock.hu partneroldalunk kérésére tesszük közzé a partneroldalunk által szponzorált zenekar, az ANONYM PROJECT közleményét.

2007. 12. 08-án Győrben lezajlott az idei bemutatkozó koncert sorozat utolsó bulija is. Legközelebb jövőre találkozunk, persze addig sem pihenünk, hiszen újabb öt nótát veszünk fel, és egy Werkfilm is készül rólunk. Ezek természetesen felkerülnek az ugyancsak megújuló honlapunkra is. Már most rengeteg meghívást kaptunk a jövő évre, reméljük találkozunk. Köszönjük a rengeteg bíztatást mindenkinek!!!!
Ezúton kívánunk mindenkinek Békés Boldog Karácsonyt, és rockban gazdag új esztendőt.
Üdvözlettel ANONYM PROJECT /Zsolem, Tomek, Dezső/

Denial of God - The Horrors of Satan

Előadó: Denial of God
Album: The Horror of Satan
Genre: Black Metal
2006
Painkiller Records












Nem kellett sokat várni, itt is az első kritika a partneroldalunk, a totalrock.hu által küldött promok közül. Őszintén szólva, elég nehéz volt válogatni, mivel is kezdjem, de végül a Denial of God mellett döntöttem. Viccesen és őszintén azért, mert az összes lemez közül ennek van a legrosszabb borítója, és abba az amúgy emberi hibába estem, hogy a külső által ítéltem meg egy zenekart. Az idő viszont mindent megoldott: ahogy hallgattam a zenét, ahogy leforgott először, majd másodszor is a lemez, rájöttem, a külső nem minden. A csúnya borító egy rendkívül érdekes black metal hangzást tartogat, amely bár nem tökéletes, de vannak tetszetős megoldásai, és - még ha 12 év demózás és EP-zés után is, de - ez a zenekar debütáló lemeze.
Szövegileg sajnos nem túl változatos a lemez, bár egy-két kivételtől eltekintve a Crusade of Metalnál nem szoktunk kifejezetten ezzel foglalkozni, így most is eltekintünk a horror és sátán témájú szövegeitől a dán bandának. A lemez a The Coming introval indul. A zenekarra jellemző, furcsa Erdélyimádat (pontosabban: a hollywood-i Drakulagrófos Erdélyimádat) egy orgonában nyilvánul meg, ugyanis a felvezetője a lemeznek torzított beszédből, és orgonadallamból áll.
Rögtön utána a The Curse of the Witch következik. Itt egy kicsit azért még fintorogtam, hiszen nem tűnik első hallásra másnak, mint bármely átlagos black metal banda. A dob brutális, kegyetlen, de semmiképp se változatos, a tam-lábdob használata van előtérben. A gitár itt inkább csak riffelget, ritmust ad a zenének. Mégis, egy lehelletnyi, alig észrevehető váltás mégis van a dalban: pontosan ott, mikor egy átvezető erejéig Galheim dobos egy cseppnyi technikát csempészik a játékába. A vokál elfogadható, mélyen hörgős black. Néha ugyan úgy érzem, kicsit gyorsabb, core-osabb Ustumallagam témája, de ez belefér. A dal maga sajnos nem túl változatos: néhány váltást leszámítva monoton, amit se a gyorsabb tempója, se a rövidke gitárszóló nem dob fel. Itt szeretném megjegyezni, hogy a lemez minősége nem a legtökéletesebb: a dobhangzás túlságosan előtérben van, és elnyomja, hátraszorítja a ritmusgitárt és a basszusgitárt is.
A következő számnál kezd érdekessé válni a lemez: a The Witch - Now a Restless Spirithez habár érzésem szerint a furcsa időmértéke miatt szükséges türelem, de talán pont emiatt is, és az akusztikus-suttogós hangzás miatt is feldobja a lemezt, és felkelti a hallgató érdeklődését. Véleményem szerint a suttogás nem a legjobb zenei eszköz, de belefér.
A negyedik dal a The Book of Oiufael, beszédes felvezetővel indul, majd egy újabb tiszta black témává durvul. Ami érdekesség a dalban, hogy bizonyos pontoknál már két vokálhangzás is van - az eddig ismert magasabb hörgés, és egy sokkal mélyebb. A dobtéma hasonló a második dalhoz, talán kicsit több technikával és cinjátékkal. Ami még tetszik benne, az a kicsit "ideges" gitárhangzás. Azter játéka alapvetően ritmusgitár, kevés riffet játszik, illetve nem nagyon szólózik, de a dalt a meghatározott részeken kinyújtott hangok nagyon feldobják. A szám végefelé van egy hirtelen váltás is: az egész dal lelassul, és végre Galheim dobos is megmutatja mit tud.
A Cycle of the Wolf lassú dalnak indul, tiszta gitárral, és a már megismert suttogással. Ami érdekes benne, hogy a basszusgitár is kihallatszik egy kicsit, illetve egy második gitárszólam. A dal durvulása sajnos eléggé kiszámítható volt, de ez a gitárvezette tulajdonsága egészen a végéig megmarad, hiszen több gitáros átvezetője is van. Nem rossz dal, kicsit technikásabb, mint az eddigiek.
Viszont a következő szám, a The Iron Gibbet az, ami igazán megfogott. Tiszta gitárral kezd ez is, majd egy nagyon lassú, sokkal doomosabb dallá fejlődik, több gitárszólammal, hallható basszusgitárral és cin vezette dobbal. Néhány váltásnál olyan érzése van az embernek, hogy most fog bedurvulni, de ez nem következik be, és ez a feszült hangzás feldobja az egészet. Engem Opethre emlékeztet egy csöppet, annyi különbséggel, hogy semmi tiszta vokál nincs benne. Ami érdekes még, az a kis zongora közjáték. Bár nem teljesen illik a képbe, de mégsem érzem azt, hogy rossz. Hogy valami negatívumot is írjak: tizenegy percben ugyanazt a riffet és témát hallani azért mégis monoton, illetve a túlságosan kiemelt dobtémánál a sok cin is zavaró.
Az A Night in Transylvania viszont visszatér a Cycle of the Wolf féle zenei szerkesztéshez. Torzítatlan gitár és suttogó felvezető után hirtelen bedurvul. Annyi a különbség, hogy doomos részek vissza-visszatérnek benne, hosszabb-rövidebb átvezetőként. Amit a zenéből hiányolok, az a technikásabb gitárjáték, illetve a riffek változatossága. Ez a második dal, amiben van valamilyen gitárszóló, de sajnos túlságosan hasonlít a használt riffekre.
Az utolsó előtti dal egy újabb átvezető, rövid szám. A To The Devil hangokat játszó gitárból, és furcsa, kórusszerű hangot játszó szintetizátorból épül fel. A szerepe természetesen az, hogy felvezesse az utolsó nagy dobást, a címadó The Horrors of Satan dalt. A váltás igen jól sikerült, emlékeztet az Unhallowed lemezére a The Black Dahlia Murdernek. Ott hallottam ilyesmit utoljára. A befejezése a lemeznek eléggé monumentális: majdnem 13 perces dalról van szó. Kicsit Dissection-ös gitártémát érzek a közepén, illetve rengeteg hirtelen stílus és tempóváltást. A legnagyobb hibáját a dalnak abban érzem, hogy a dobtéma majdnem ugyanaz mindig. Semmi különbség nincs benne, se dalon belül, se a többi számmal összehasonlítva. Mivel nagyon előtérbe helyezték a hangzásnál, lehetett volna egy kicsit technikásabbá, érdekesebbé tenni, mert így kicsit unalmassá teszi a dalt, ami egyébként egy erős befejezése a lemeznek.
Összességében viszont meg vagyok elégedve az egésszel. Sokkal rosszabbra számítottam. Vannak hibái - például a gitár és a dob túlzott egyszerűsége, a technikusság hiánya, a néha egybefolyó dalok -, de ezeket kompenzálja az a néhány igen érdekes váltás, stíluskeveredés, ami főleg az utolsó részét jellemzi a lemeznek. Egy-két dalt túl hosszúnak tartok, főleg a stílushoz képest, de ezek legyenek a jövőben is a legnagyobb hibái a zenekarnak. Egy kis fantáziával nagyon jó zenét lehet ebből kihozni.

Értékelés: 81 %

Totalrock.hu és Crusade of Metal együttműködés!

Sziasztok!

A mai naptól kezdve a totalrock.hu oldal és a Crusade of Metal közt együttműködés lép életbe, melynek értelmébe mi, a CoM-nél írjuk a promolemezeik kritikáját. Köszönjük ezt a lehetőséget a totalrock.hu -nak, és élnénk is vele. Így, azon lemezeket, melyeket az oldaltól kapunk, ezentúl az ő emblémájukkal is jelölni fogjuk! Terveink szerint ezen írások ezen az oldalon is, és a totalrock.hu -n is meg fognak jelenni. Kellemes olvasást kívánunk!

Avantasia - Lost in Space (Part I & II)

Előadó: Avantasia
Album: Lost in Space (Part I & II)
Genre: Power/Symphonic Metal
2007
Nuclear Blast









Az Avantasia az új évezred egyik power metal üdvöskéjének lett kikiáltva, majd két érdekes, és hallgatható lemez után az eredetileg Edguy énekes Tobias Sammet kijelentette, nem lesz több Avantasia anyag. 2006 decemberében pedig kijelentette, hogy a következő nyárra kész lesz a harmadik Avantasia lemez, a The Scarecrow. A lemez végül jövő januárra lett kiírva, de a csalódott rajongókra is gondolt Tobias. A nagylemez helyett két EP-t - pontosabban lehetne Single-nek is mondani - dobott piacra. Mindkettő a Lost in Space dal kislemezének számít, csak két különböző verzió, de, itt a Crusade of Metalon egy lemeznek fogjuk tekinteni.
Az előző Avantasia albumokhoz képest a felállás is változott: négy helyett három állandó zenész, ugyanis Tobias időközben megtanult basszerozni, és átvette a szerepet is. A másik két zenész pedig Sascha Paeth ritmusgitáros, aki Luca Turilli szólóprojektjeiben is részt vett, és Eric Singer, korábbi KISS és Black Sabbath dobos. Miután hallottam a kiszivárogtatott Lost in Space dalt, őszintén szólva csalódtam az Avantasia-ban, így nem is vártam sokat a lemeztől. Végül, másodjára is csalódtam, de legalább most pozitívan.
A nyitó dal a Lost In Space. A legnagyobb bajom vele, hogy akármennyire fülbemászó, aranyos dal, ez mégiscsak emlékeztet az itthon annyira felkapott ("felkapott") rádiómetal stílusra, hogy az már fáj. Egy eléggé gay videoklip is készült hozzá, amiről nem szeretnék véleményt nyilvánítani. Rendkívül egyszerű basszustémára, ritmusgitárra (és felcsendülő gitárakkordra) és dobtémára épült. Túl sok változatosság nincs benne. Ami meg van, az se a legjobb: az elhangzó kisebb szintitéma ahelyett, hogy valami űrbelit (Space Metalt) mutatna, inkább egy kicsit bárgyúvá teszi a dalt. Mindenesetre egy ilyen dal után nálam reflexből megkongatják a vészharangot, hogy kezdi eladni magát a zenekar. Össze lehetne hasonlítani az új Elvenking-gel. Bár ők még mindig egyedibbek, és csak a tényleg kivételesen jó PR-nak köszönhető a hatalmas eladás.
A második dal a Lay All Your Love On Me, egy ABBA feldolgozás. Ez már azért inkább power metal nóta: pörgős dallam, cin-tam dobtéma, több szinti és gitár. Akármilyen hihetetlen, szerintem csonk nélkül felfért volna a korábban kiadott "A Metal Tribute to ABBA" lemezre is.
A harmadik dal az Another Angel Down. Ezt Tobias Jorn Landéval együtt énekli, és az egyik legjobb momentuma a lemeznek - vagy lemezeknek. Az Another Angel Downt akár tipikusan Avantasia dalnak is tekinthetnénk: gyors tempó, power metalos dobtéma, kicsit több riff és akkord, és szintitéma. Tobias hangja semmit sem változott a RocketRide-os Edguy album óta, ami nem is baj. Nem hiszem, hogy tovább kellene fejlődnie, így is sokszor hasonlítják Bruce Dickinsonhoz.
A következő az egyik személyes kedvencem. Ez egy sokkal inkább symphonic/epic téma, vonósokkal, Bob Catley-vel és Amanda Somervile háttérvokáljával. Rengeteg vonós van benne, tiszta zongora, és inkább énekközpontú darab. Az énekesek témájának váltakozása jól kiegyensúlyozott. Mivel igencsak a háttérbe szorultak, a gitár és dobtéma nem mondható túl komplikáltnak, de nem is dal, hiszen a fel-felcsendülő zongora, vonósátvezetők és énekdallamok jól kiegészítik az egyke gitárszólót a közepén. Az egész dalnak van egy felemelő hangulata, amely a legrosszabb kedvedben is erőt ad.
Ezután a Return to Avantasia című rövid, átvezető szimfonikus rész következik. Igazi dal értéke nincs, egyszerűen túl rövid ahhoz, hogy átvezető szerepen kívül legyen más értelme.
Az első lemez záró darabja a Ride The Sky, aminek vokáltémáját Eric Singer viszi. Erősen emlékeztet a 70'es évek hard rock témáira, de nem is baj, hiszen rendkívüli nosztalgikus értéke van. Sokan kérdezték már, de ez nem a Gamma Ray hasonló című dalának a feldolgozása, hanem a Lucifer's Friend-é. A gitárhangzás, és a szintitémák tipikusan azt a kort adják vissza, míg a vokál engem inkább már a nyolcvanas évek elejére emlékeztet. Természetesen Singeren kívül Tobias is kiveszi a részét belőle.
A második lemez újra a Lost in Space-szel indul, amiről már korábban beszéltem, így eme második lehetőséget inkább kihagynám. A második dal, a Promised Land, újra egy tipikusabban Avantasia darab. Zenekari kórussal, Michael Kiske és Jorn Lande vendégvokállal. Az énektéma mindenképp kiemelendő, bár zeneileg se utolsó dal, alapvetően gyors tempójú, de a közepén hirtelen lelassuló, majd újra gyorsuló dal. Ez is egy inkább epikusabb hangvételű dal, pedig se symphonic, se epic metal elemeket nem tartalmaz, csak üde és tiszta power metalt.
A harmadik dal Dancing With Tears In My Eyes, ami egy Ultravox feldolgozás. Ahogy az ABBA feldolgozásról se, erről se szeretnék sokat írni. Eléggé gyors tempójú dal, kicsit poposabb behatással, és háttérből hallható zongorával, kevésbé komplex gitártémákkal.
A következő téma a Scary Eye, szintén egy power metal téma. Az első verze kevésbé énekről szól, míg a prerefrén és a refrén dallamvonala nagyon ismerős. Ez is inkább power metal téma, egyszerűbb dobokkal, és inkább akkordokat pengető, felcsendülő gitárral.
Az utolsó előtti dal is egy feldolgozás, Freddy Mercury-tól az In My Defence. Zongora-ének duettel indul. Az eredeti dalnak teljesen megtartja a mondanivalóját, és Tobias Sammet előadásában sem találok semmi kifogásolni valót. A dob és gitártéma itt is eléggé háttérbe szorult, az egy szólón kívül inkább a vonósok és zongoratéma vezeti a dalt.
A lemezeket befejező darab pedig újra a Lost in Space - csak most akusztikus verzióban. Erre se pazarolnék túl sok szót, csak annyit, hogy az Edguyos Superheroes dal hasonló verziója sokkal jobb volt.
Összességében azért az új dalok egészen jók lettek. Bár ezek közül csak az Another Angel Down fog szerepelni a következő teljes Avantasia albumon, a különálló dalok is, mint a Promised Land vagy a The Story Ain't Over is elég jól sikerültek. Úgy tűnik, a Lost in Space egyszeri félresiklásnak tűnik. Kicsit kevesebb a szimfonikus és epic téma, ahogy Tobias mondta az egyik interjúban, de ne ítéljük meg az egész The Scarecrow lemezt, mikor eddig csak kettő dalt hallottunk a várható 11-ből. Az eddig megismert vendégzenészeket végignézve, talán mégiscsak fog durranni az az Avantasia album is. Az EP viszont eléggé kevés.

Értékelés: 71 %

Holtfogyatkozás - Promo

Előadó: Holtfogyatkozás
Album: Promo
Genre: Melodic Death/Doom
2007
Forgalomba eddig nem került, kizárólagosan CoM promo









Sajnos az uborkaszezon beköszöntött. Pontosabban nem is uborkaszezon, hiszen pont most jött annyi kritizálandó anyag, hogy nem is tudom hova kapjak hirtelen. A probléma sokkal inkább abban van, hogy a tanulmányaim mellett nem maradt időm egyetlen betervezett kritikát se. A társam pedig nem írt. Ahogy ez a múltkor is volt. Ezért többszörösen szeretném megköszönni mind az olvasók, mind a kritikára váró zenekarok türelmét. Kifejezetten szeretném azt megköszönni, hogy az oldal híre zenekarról zenekarra terjed, így a legváratlanabb pillanatokban is megkeresnek demo és promo anyagokkal. A Holtfogyatkozás is közéjük tartozik. A zenekar Ludányi Balázs immárom szólóprojektje. Az egész zenekarnak indult, de végül ő maradt, s írta, játszotta továbbra is a metalzenét, aminek az eredménye eddig négy kiadatlan lemez, és a mostani promo a Crusade of Metal felé. Bevallom, nem teljesen jó időben jött ez, hiszen most szivárgott ki az új Ayreon lemez, de lehet pont emiatt próbálok minél részletesebben kitérni a promo dalaira. És igen, letöltöttem az új Ayroen lemezt is: de az vesse rám az első követ, aki nem tett még ilyet. Mivel úgyis előrendeltem már, így nem hiszem, hogy túl nagy kárt tennék bárkiben is, egyszerűen nem bírtam kivárni azt, míg megjelenik. Hozzáteszem: megérte! És megéri megvenni a lemezt is. Akár a legspeciálisabb DVD formában is.
Visszatérve a Holtfogyatkozásra: levelezgettem egy keveset Ludányi Balázzsal, azaz Deadite-tal, ami során érdekes információk derültek ki a zenéről. De, most nézzük sorba: a promo, amit kaptam öt számos, és csupán negyed órás. A felvezetése a Graves for sale, egy lassú tempójú, viszonylag egyszerű riffes nóta. Igazából pontosan az, aminek érzem: egy intro. Elég rövid dal, kevés váltással, sok közbeékelt hangeffektekkel. A tempót azért furcsának érzem, nem rossznak, csak szokatlannak.
A második dal az I saw the dead crying, profi hörgős vokállal. Először meg is lepődtem, mert elég jó, mély hörgések vannak benne. Előzetes levelezésem alapján szóbakerült, hogy a gitárok kicsit egyszerűek, kevés riffet játszanak. Ekkor kaptam azt az érdekes információt, hogy a Holtfogyatkozás nem csupán egy egyedi, doomos beütésű melodeath-et játszik, hanem vannak kifejezetten játékzenéi is. A lassú tempó, viszonylag egyszerűbb, háttérbeszorult dobok és gitárok ezt igazolják is. Viszont, míg a ritmusgitár eléggé egyszerű, néha előtérbe kerül egy szólórész is, keleties dallamokkal. A dobtémát géppel játszák fel, bár én elsőre nem jöttem volna rá, csak a sokadik hallgatásra, annyira jól el lett találva. A promo lemezen talán ez a legdoomosabb dal, kicsit lassú, vontatott, de semmiképp se rossz.
A következő dal az Always be. Ez már egy sokkal gyorsabb tempójú, instrumentális darab. A kicsit programszerű dobok, és rengeteg gitártéma váltása miatt engem nagyon emlékeztet a Gire-re. A dobtéma is gyakran váltakozik, bár a cin-lábdob kettős marad a lelke végig. A hangotpengetős-riffelős gitárváltások pedig kifejezetten jót tesznek a dalnak. Igazából eleinte melodeath stílusúnak mondanám, de a váltások miatt később már inkább avantgarde hatású számnak tartom. Gitárközpontúság jellemzi, egyedül amit sajnálok, hogy basszus alig hallható rajta.
Az utolsó előtti dal, az At your feet. Ez mindenképp a leggyorsabb darab, a vokál itt viszont nem hörgés már, hanem károgás. Leginkább az amerikai thrash vonulatra emlékeztet, kifejezetten a Slayer-re. A gitártéma eléggé monoton sajnos, néhány váltást leszámítva mindig azt, vagy nagyon hasonló riffet játszik, míg a dobtéma inkább a vokálhoz idomul. Stílusilag igen nehezen tudnám besorolni a dalt, talán melodic death és thrash metal egészen egyéni keveredése lehetne.
A záró dal a Crowes. Minőségileg messze a legrosszabb, valószínűleg egy korábbi felvételről van szó, mint a többi. Sajnos a dobtéma alig hallatszik, illetve a hörgős vokál is elég halk benne. Egyébként egy újabb lassabb, doom és melodeath keverésű dalról van szó, lassú szólógitárral, de néha meglepően gyors ritmussal. Meg is lepődtem, mikor a nagyon lassú, hangokat játszó szólózás mögött egy gyors sika hallatszódott, nagyon halkan.
Ami nekem legjobban hiányzik a zenéből, az több melodic death elem. Kicsit lassúak, monoton a dalok, bár ez is érthető, pont a játékzenei mivolta miatt is. Zeneileg nem érzem, hogy lenne probléma Deadite projektjével, mivel egy rendkívül felkészült, és lassan mondhatni, tapasztalt zenészről van szó - kiadott vagy nem, négy lemez elkészítése, megírása mindenképp tiszteletre ad okot. A hanganyag minősége is egészen jó, főleg ahhoz képest, hogy házimunkáról van szó. Kicsit a gitártémák lehetnének változatosabbak, a riffek komplikáltabbak. Viszont kijelenthetem: ha Deadite is úgy gondolja, hamarosan valami különleges születésének lehetünk szemtanúi.

Értékelés: 71 %

Serj Tankian - Elect the Dead

Előadó: Serj Tankian
Album: Elect the Dead
Genre: Alternative/Nu Metal
2007
Reprise/Serjian Strike










Van, aki szereti, van, aki nem. Most egy igen érzékeny részét választottam neki a metal zenének, amit nem biztos, hogy mindenki értékelni fog. Volt egyszer egy zenekar, amit System of a Down-nak hívtak. Stílusuk egészen vegyes volt: különös, keleties dallammal keverték az extreme és hardcore elemeket a furcsa vokálokkal. Egy időben true és divatmetalos egyaránt szerette, de az utóbbi években egyre inkább elhúzódtak az eladhatóság felé, sajnos. A System első két lemeze, a SOAD és a Toxicity ma is egészen hallgatható lemez, rengeteg keleti hatással, energiával és őrült motívummal. Ezt a zenei vonalat célozta meg a zenekar énekese az első szólóalbumán, az Elect the Dead-en. Több, kevesebb sikerrel. S, hogy miért is érzékeny ez a téma? Mivel igencsak SOAD szerű zenéről van szó, megértem azokat, akik utólag szót emelnek ezellen. Tehát: aki nem kedveli a SOAD-ot, illetve már csak ránézésre ódzkodik ettől a stílustól, az ne olvassa tovább. Vagy olvassa, de próbáljon meg kultúráltan anyázni utána.
Serj az Empty Walls dallal indítja a lemezt. Az amúgy klipnóta nem olyan rossz, kicsit egyszerű dallamra épített, hallgatható dal. A váltások Systemre emlékeztetnek teljesen, csak kevésbé hatásosak, illetve ellentmondóak, de Serj vokáltémája már egyértelműen a Systemnek a Toxicity érájából való. Az énekes több sávban is felvette saját hangját, így - egy kicsit Hanshi Kursch-osan - akár kórusként is megszólalhat. Furcsa hangokból is van elég. Emlékeztet egy kicsit a '80-as és '90-es évek melodikus poprock zenéjére, csak kicsit zúzósabb gitártémával.
A második dal, a The Unthinking Majority már tényleg a Toxicity-re emlékeztet. Beteges, egyszerűen zúzós dob és gitárakkord közben üvöltős Serj vokál. Az első meglepetés utána jön, ahogy hirtelen lelassul, lenyugszik az egész, és egy igen idétlen dallam következik. Talán ez teszi kicsit széppé a dalt, s mássá, mint a System of a Down. Mert bár keleties dallam, furcsán tisztátlannak tűnik. Serj Tankian tud énekelni: ezt már párszor bizonyította, de ebben a dalban inkább a technikák váltakozásán van a hangsúly, hiszen van, amikor beszédesen énekel, odamondogat, vagy csak egyszerűne háttérhangokat ad ki. Ismerve a SOAD-ot, az se meglepő, hogy társadalmi kritika a dal témája.
A harmadik dal a Money, amelynél legelőször az UneXpecT ugrott be, mégpedig a Chromatic Chimaera. Nem azért, mert olyan jó lenne, sokkal inkább a zongoratémája hasonlít rá. Ez is egy kicsit furcsább dal, hirtelen váltásokkal, bedurvulásokkal. Ez is inkább popmetalos dal, ahogy az első is, tiszta Serj vokállal. Viszont a zongoraaláfestés nagyon jó, és egy erősebb balladának is fel lehet fogni. A dobtéma sajnos teljesen elveszik a dalban, és a gitár se valami fantáziadús.
A Feed Us akusztikus gitárral indít, majd néhány hanggal lejjebb hangolt gitárriffeléssel folytatódik. Később pedig keleties, monoton átvezetővel és énekkel folytatódik. Amit az albumból hiányolok, az a változatosság. Hiába nem teljesen egyformák a dalok, kicsit több durvaságot is el tudnék képzelni. Kicsit több technikát a hangszereknél. Bár a dal vége egész érdekesen, fusionösre sikerült, és a vonósok is érdekesen festik alá a dalt, mégiscsak monotonná válik.
Az ötödik szám a Saving Us. Újabb ballada, teljesen Serj érzelmes vokáltémájára kiélezve. Azért így, egy akusztikus gitárral, alig hallható dobbal nem nagyon szeretem a hangját, túlságosan furcsa. A dal felépítése egyébként követi a rádióra szánt metal/rock zene sablonjait. Nem olyan rossz ez, de nem is kiemelkedő, hacsak azt a lágyan vokálozó női hangot nem nézzük, ami azért megint érdekes aláfestés ad, ahogy a hegedű is az előző dalban.
A következő egy rövid darab: a Sky Is Over zongorával kezdődik, majd újra Serj többsávos éneke veszi át a dal irányítását. A motívum most is furcsa, s még jónak is mondtam volna a dalt, amíg nem jött be a teljesen felesleges gitártéma, és az egyszerű dob. Ha ilyesmi maradt volna a végéig, mennyivel jobb dal lehetett volna, de így csak egy középszerű rockdal, néha izgalmas váltással és lalalázással.
A Baby is lágyabban induló nóta, és egyre durvább lesz. Hasonló a felépítése, mint a Feed Us-nak, úgyhogy nem is szeretnék többet elmondani róla: nem éppen egyedi dal.
A Honking Antelope már egy érdekesebb kérdés. Zongorával indít, majd Serj beszédével. Nem mondanám, hogy reppel benne, de az egyik részbe annyi szót tömörít egy másodpercen belülre, amennyit csak bír. Ez elég furcsa, összedobott érzést ad a dalnak, főleg, hogy ezt a nyelvpörgetést később is alkalmazza a dal során. Végülis, fülbemászó a dallama, nem olyan rossz nóta.
Úgy látszik, Serj szerette volna megmutatni, hogy jól bánik a hangszerekkel is, hiszen a Lie Lie Lie is inkább egyszerűbb gitár és dobtémákra épül, miközben a zongora és az ének kerül előtérbe. Ez a dal nagyon emlékeztet egy régebbi, slágerlistás dalra, csak nem tudom így melyikre. Mivel, ha jól tudom, ez a második klipnóta, nem csodálkozom rajta, hogy egészen eladhatóra sikerült.
Furcsa nevű dalokból nincs hiány a SOAD lemezeken: tehát, ide is kellett egy. A Praise The Lord And Pass The Ammunition kicsit beteges hangzású, elektronikus zene, és mintha keleties imadal lenne, olyan egy ideig Serj vokálja. Utána újra sokat beszél.
Az utolsó előtti dal a Beethoven's Cunt. Érdekes, nem számítottam volna rá, hogy akárcsak egy apróka utalás lesz itt komolyzenére. Mégis, megtörtént. Méghozza durva formában. Rengeteg jó, illetve furcsa rész van a dalban, de igazából nem tetszik, túlságosan olyan, mint a többi hasonló.
A címadó Elect The Dead zárja a lemezt. Itt tényleg csak zongora és ének van, és így nem is olyan rossz, mint elsőre gondoltam, de talán túl lágy egy ilyen lemez befejezéséhez.
Őszintén szólva, nem vagyok elragadtatva annyira ettől a Serj Tankian lemeztől. Bár jobb, mint az utóbbi System of a Down lemezek, de hiányzik az az energia, ami a Toxicity-ben volt, illetve az az őrület, ami a SOAD-on volt. Emellett túlságosan az eladhatóságra épül a lemez, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a tervek szerint az összes dalhoz lesz klip. Egyszer, talán kétszer érdemes meghallgatni, de utána lehet eladni a lemezt, mert úgyse fog senkinek se hiányozni.

Értékelés: 68 %

Made in... Hungary

Sziasztok!

Új rovatot indítok a The Crusade of Metal keretein belül, melynek címe: Made in... Az első részének elejét kevéske magyarázással szeretném kezdeni. Ezt a rovatot már korábban megálmodtam: még 2004-ben, mikor a GameNet című online amatőr számítástechnikai magazinnak írtam. Akkor viszont én is más voltam, a zene is más volt, s sokat változott a világ is. Az akkori koncepciót, miszerint kisebbrészt általános zenei műveltség közé szorítottam be a rock/metal zenei vonatkozásokat, most teljesen felborítom, s csak és kizárólag az adott ország, régió rock/metal oldaláról szeretném megközelíteni a dolgokat. Ez persze egészen egyoldalú lesz, dehát a blog témája is az. Viszont mindenképp próbálok a korábbi, oldie részre is utalni, illetve a mostani zene elődjeit említeni ahol lehet, így biztosítani egy átfogó képet az adott nemzet ízléséről metal zenében.
Nem törekszem arra, hogy minden ország bekerüljön majd a válogatásba, de nem is terveztem meg előre, kik kapnak helyet. Hiszen vannak olyan országok, amiket nem is érdemes megemlíteni, annyira kevés az ismert metalzenekar, de vannak olyanok is, amikre több cikket is lehetne szentelni. Mindenesetre a balanszot megpróbálom eltalálni.


Most pedig jöjjön maga a cikk: stílusosan az első részt kezdjük a Hazával, Magyarországgal. Mi, mint volt szovjet tagország viszonylag későn találkoztunk a rock, főleg a metal zene gyönyöreivel: már az is csoda volt, hogy a hetvenes években valaki megpróbált egy nyugati gitárral nyugati zenét utánozni. Viszont be kell látni, ennek a beat korszaknak is megvan a maga hatása a mai magyar zenére. És itt nem a 'másoktóllopottzenétmixelekmajdeladomsajátként' féle dídzsékre gondolok, hanem a magyar rockzenére. Az LGT és az OMEGA is kisebb-nagyobb szakításokkal, búcsúkoncertek tömkelegével a hátuk mögött még ma is újra összeállnak, hogy még egyszer elbúcsúzhassanak. Majd a nyolcvanas évek végefelé, ahogy a rendszerváltás is közeledett, kezdtek a nyugat ördögei is megjelenni. A lágyabb, hallgathatóbb rock mellett a durvább is megjelent, így mind a P.Mobil, mind a P.Box, majd a Pokolgép és az Ossian is vágott egy rendes szeletet magának a magyar underground világból. A külföldi, másolt anyagok egyre inkább terjedtek, s végül, a rendszerváltással bombaként robbantak be a köztudatba. Ekkor alakult meg a Tankcsapda is, akik korábban a rendszer ellen szóló dalaikkal nem valószínű, hogy sokáig létezhettek volna. A kilencvenes évek eleje ezen zenekarok kora volt: még mindig underground, de már többen megismerték őket.
A kilencvenes évek közepétől pedig a Tankcsapda roppant népszerűségre tett szert, amely együtt járt azzal, hogy egy viszonylag hallgatható, egyszerű rock&roll zenéből divatossá vált. Viszont ezzel nincs egyedül: a magyar kultzenekarok többsége inkább egyszerű, pörgősebb, koncertzenére építenek, s egyre inkább lesznek úgynevezett rádiómetal-zenekarok. Ebbe a csapdába leginkább az Ossian esett. Emellett viszont az amatőrzenekaroknál egyre inkább hódolt a dallamos punkzene és a Metallica/Pantera mértéktelen utánzása, esetleg ötleteinek lopása is. Sajnos bizonyos helyeken még ma is ott tartunk, hogy egy fiatalokból álló zenekar ettől a két zenekartól vesznek el minden ihletet, s vegyítenek bele a ma igen divatos hardcore stílusból valamennyit. De még a lényeg nem is ők: a Tankcsapda követőt talált a Depresszió fejében, miközben a TCS a "Mennyország Tourist" dalával hatalmasat robbant a magyar zeneivágóhídon. Innen már nincs megállás.
Hogy ne csak rosszakat mondjunk: néhány igen ígéretes zenekar is megjelent a kilencvenes években: a Black-Out a kicsit technikásabb, mégse eladhatatlanul prog zenéjével, érdekes szövegeivel szintén nagyobb rajongótábort szerzett magának. Vagy a Stonehenge a tiszta progzenéjével. Belegondolva, hogy az ország többsége vagy a discoszerű zenéket, vagy a mulatósokat szereti, nem is olyan rossz teljesítmény ez.
Az új milleniumban se változott sokat a helyzet, csupán annyit, hogy az amatőrzenekarok egyre inkább merték vállalni a demójuk kiadását, illetve külföldre terjeszkedni. Ez utóbbi azzal járt, hogy a zenekarok angol nyelven kezdtek el zenét írni, és az akcentuson kívül semmi magyar nem maradt bennük. Persze tudom: el kell adni magukat. Nem kell félreérteni: így is büszkék lehetünk például az Everwoodra, a The Raven's Nest albumuk elég jó kritikákat kap külföldön, míg a Dreyelands és a Mindfields Factory egyre ismertebb lesz. Vagy akár az Ektomorfot is említhetnénk, akik tényleg híresek külföldön.
Sajnos viszont ennek ellenére is azt kell mondjam, Magyarhonban igen gyér a metal/rockzene. Hiába nekünk a Dalriada, amely majdhogynem egyedüli a stílusában, az Ektomorf, vagy akár a tehetséges új zenekarok, mégse mondanám, hogy el vagyunk látva olyan zenekarokkal, akik újat is mutatnak, jók is, és nem oszlanak föl az első nagylemez után. Aki nem érti: itt a Gire-re utaltam, akik egy egészen jó debütáló albumot dobtak ki, majd feloszlottak. Sajnos ez a hiány egyértelműen a többség teljesen más zenei ízlésére fogható, s ez ellen nem lehet semmi tenni. Addig, magyar amatőrök, küldjétek szorgosan a demokat. Ha elég sokan, és elég jók vagytok, ezt az egész cikket lehet kitörölni, és újat írni helyette, melyben már éltetem inkább a magyar rockzenét.

Egyet nem muszáj érteni a cikk tartalmával: ha nem tetszik valami, mondd el a fórumon: http://crusadeofmetal.extra.hu/. Mivel ez az első cikk a rovatban, szívesen olvasnék véleményeket, hogy mi hiányzik belőle, miből van sok, és, hogy mit formáljak rajta.

Ajánlom: (Teljesség igénye nélkül)
* Nova Prospect
* Everwood
* Ektomorf
* Mindfields Factory
* korai Black-Out
* Dalriada
* Cross Borns
* Gire
* Wendigo
* Age of Nemesis
* Agregator

Dethklok - The Dethalbum

Előadó: Dethklok
Album: The Dethalbum
Genre: Melodic Death Metal
2007
Williams Street Records









A Dethklokról volt már szó ezen a blogon: ez az amúgy nem létező zenekar, amely mégis létezik. Tisztán kifejezve: a Dethklok a Metalocalypse nevű rajzfilmsorozat virtuális zenekara. Mivel az egész sorozat tulajdonképpen a zenéről, a metal műfajáról szólt, s inkább kis részben magáról a zenekarról, ezért várható is volt, hogy - a popkultúrában ismeretes Gorillaz nevű mutogatóbanda megoldását utánozva - a Dethklok is meg fog jelenni, mint létező zenekar. Az album túlnyomórészt a sorozatban hallható dalokat tartalmazza, csak újrahangszerelve és sokkal jobb körülmények között felvéve. Az egész zenét két ember szolgáltatja: Brendon Small, aki amúgy a sorozatnak is a kiötlője, és Gene Hoglan. Brendon játszik dobon kívül minden hangszeren, s ő szolgáltatja Nathan Explosion hörgő hangját is. A gitárjáték profinak mondható a lemezen, de nem is csoda, hiszen Brendon a berklee-i konzervatóriumban végzett, ahonnan olyan ismert zenészek bukkantak fel, mint Mike Portnoy, John Petrucci, Steve Vai vagy Joe Satriani. Gene-t pedig nem hiszem, hogy be kellene mutatnom: a néhai Strapping Young Lad gyorslábú, testes dobosáról van szó, aki Devin Townsendnek a szólóprojektjeibe is belesegített. Papír szerint jó páros, s most nézzük, mi lett belőle.
A dal a Murmaiderrel indul. Kicsit blackes intro után deathes gitártépéssel, kevéske háttérhanggal. Mivel a dalok többségét a sorozatból vették ki, ezért nem biztos, hogy mindnek van értelme szövegileg - viszont vannak olyanok, amelyek nagyon durva önkritikai és stíluskritikai elemeket tartalmaznak, illetve paródia-jellegűek. A dob és gitárjáték valóban jó, viszont Brendon hörgése kicsit túl egyhangú, illetve inkább hasonlít egy rekedt beszélgetésre, mint a megszokott hörgésre.
A nem túl erős indítás után viszont azonnal a kedvenc dalom következik: a Go Into The Water (vagy csak simán Into The Water, kinek hogy tetszik) egy nagyon fülbemászó, lassú riffel indít, s érezhető Gene Hoglan dobolása is, főleg a rajzfilmes verzióhoz képest. Az átvezető szólózás pedig egyszerűen fantasztikus, azonnal beleszerettem a dalba. Kár, hogy a hörgés kicsit ront az összképen, de mégse nevezném annyira rossznak, hiszen beleillik a nótába.
Az Awaken is jó riffel indít, viszont itt érződik leginkább, mennyire egyhangú a vokál. Főleg, hogy a kórusrészek is hasonlítanak Nathan témáira. Egészen gyors tempójú dalról van szó, Hoglan-féle szaggatásos lábdob ritmussal, s egy kicsit egyszerűen tűnő riffsorozattal.
A Bloodrocuted énektémája inkább rapre hasonlít, mint death vokálra, a gitártémája pedig kicsit heavy metal/hard rockos beütésű. Ezek így egészen érdekes elegyet alkotnak a teljesen deathes, durva dobtémával. A rövid dalba belefért egy rövid gitárszóló is.
A negyedik dal, a Go Forth and Die újra visszatért a gyorsabb tempójú melodic death metal stílushoz. Az első kritikusabb hangvételű dal, amely a felsőoktatást, pontosabban magát az egyetemi/főiskolai tanulmányokat veszi céljaként. A dal közepén a rövid gitár-dob "párbaj" kifejezetten tetszik, Hoglan nagyon sokmindent képes kihozni a dalokból.
A Fansong is egy újabb kritika, önparódia. A kicsit egyszerű riffekre épülő gitártéma mellett újra rappelős, pörgős beszédre emlékeztető vokál vezeti a dalt, a témája pedig, ahogy a címe is mutatja, maguk a rajongók. Meglepő, de a maga vulgáris, túlzó módján igazat is szól a szöveg. Zeneileg érdekes megoldás a torzított gitárhangzás a közepén, leginkább azért, mert így három gitár is szól, s ebből kettő egy furcsa, kicsit régi kazettásmagnó hangzásra emlékeztető effektben szól meg.
A hetedik szám, a Better Metal Snake kicsit Children of Bodomos indítással robban be, magasabbra hangolt gitár jellemzi. Viszont sajnos jellemző az is rá, hogy igencsak monoton, és meg lehet unni hamar. Nem tartozik a lemez erősségei közé a dal.
A következő dal a The Lost Vikings. Kevéske viking metal hangulat is van benne. Nem rossz dal összességében, a háttérbe szorult riffelgetés mellett szólózás is van benne, s egy kevéske, éppenhogy hallhatóan csilingelő torzítatlan gitár is. Dobtémájában Hoglan hozza, amit kell. Főleg a gitárjai miatt (bár néha a dobok miatt is) van egy kevésbe Ensiferum hangulatom tőle, és ez egyáltalán nem baj.
Most néhány rövidebb dal következik a Thunderhorse vezetésével. Ahhoz képest, hogy a sorozatban a világ legjobb bandájának tekintették, katonák körözték, rajongók lettek öngyilkosak amiatt, hogy késett a lemezük, nem mondani, hogy annyira különleges zene. A Thunderhorse inkább egy egyre inkább gyorsuló, melodeath klisékre épülő instrumentális nóta. Nem mondom, hogy a riff és a dobtéma rossz, de igazából semmi új.

A Briefcase Full of Guts kicsit thrash-es riffel indul, de végül megmaradunk az eredetileg tervezett stílusnál. Sajnos a vokál tényleg nagyon monoton, mindig ugyanabban a hangnemben elmondja tulajdonképp a dalokat Brendon. A legtöbb dallal ellentétben ennek a ritmusa lassul, ahogy a végéhez közeledünk, s bár ez érdekes megoldás, nem menti meg az unalomtól a nótát.
A Birthday Dethday viszont egészen vicces szöveggel rendelkezik. Az alapvető biológiai hibát is beleszámítva (ugyanis a születésnap nem egyenlő a fogamzás napjával, a szövegben pedig ez áll), maga a szöveg is viccesnek szánt. Kicsit Sepulturás beütése is van az egyik riff-dob átvezetőnek, de amúgy gyors tempójú death vezeti a számot végig.
A Hatredcopter indító vokálja még bele is illik a dalba, kicsit mintha javult is volna, de amúgy később, a tiszta ének megmenti valamennyire. Egyébként a dal maga szerepelt a Fűrész 3-ban is, szóval a közönség előtt is ismert lehet. A tiszta vokál nagyon emlékeztet James Hetfield hangjára, de kiderült, hogy csak Brendon Smallnak hasonlóak az énektudásbeli adottságai. Nem rossz nóta ez, teljesen deathes, váltakozós.
A Castratikon Iron Maidenes riffel indul, szaggatott, inkább power/death keveréknek tűnik. Végül azért csak visszatérünk a stílusra. Semmi különös nincs benne, kicsit túl egyszerű, túl sokat hallott témáról van szó.
Az utolsó előtti dal a Face Fisted. Gitárban éreztem egy kis hibát, mintha a riffelgetés közben egy pontnál rossz lefogást alkalmazott volna. Bár lehet, hogy szándékosan ilyen. A dobtémája deathes, de kicsit néhol progos is, s inkább a technical death metalra emlékeztet így, mint melodicra.
A Dethharmonic a záró dal. Egyértelműen a divatos szimfonikus zenekar-metal zene vegyítést parodizálja ki, pontosabban leginkább a Metallica féle S & M-et. Vonós szólamokkal izgalmassá tett dalról van szó, amit már a monoton vokál se ronthatott el, ugyanis a hangszerek újra a helyükön vannak, és a szimfonikus résszel egy érdekes számítógépes játékzenei érzetet is kelt bennem. Leginkább Michael Hoenig szimfonikus zenéjére emlékeztet. Mindez után, zárásnak pedig a sorozat főcímdala is itt van, a rövid, értelmetlen hápogás.
Akit érdekel, annak ott van a Deluxe Edition, egy bónusz lemezzel is. Azoknak ajánlom inkább, akiknek tetszik a zene - ami egyébként nem olyan rossz, csak monoton -, illetve akik szeretik a komédiát, ugyanis 1-2 kivágott humoros rész is szerepel a dalok mellett, illetve egy tiszta vokálos hard rock dal is. Az albumról annyit, hogy egyszer mindenképp hallgatható, de néhány nagyon jó dalon kívül egymást követik az átlagos szerzemények. Viszont jó pont, hogy valaki végre a stíluson belül is tudott önkritikát alkalmazni. Ha Brendon fogadott volna fel jobb vokalistát, lehet, sokkal jobb is lehetne a lemez, de így csak annyi, amennyi. Kár érte.

Értékelés: 78 %

Ayreon - 01011001

Bár még a megjelenés nagyon messze van - újabb egy hónappal tolták el, így már 2008. januárjában érkezik az újabb potenciális remekmű -, azért érdekes néhány szót ejteni a készülő Ayreon albumról. A teljes énekeslista rendelkezésre áll már számunka, s meg kell mondanom, ez is egészen tekitélyt parancsoló, ahogy a The Human Equation-é volt. Bár most az énekeseket, zenekaraikat ismerve inkább power és symphonic metalból válogatott Arjen Lucassen, s kevésbé a prog stílusból, mégse mondhatom, hogy egyoldalú lesz, hiszen ez utóbbi stílus is képviselteti magát, illetve a sample-ök alapján sok más stílus is újra keveredni fog az Ayreon-vegyülettel. Az énekeseket, ahogy a korábbi albumon, a Flight of the Migratorön is, Arjen két részre osztotta: az egyik ilyen az Örök (Forever), a másik pedig az Ember (Man). De, lássuk is azt a névsort, természetesen szétválogatva a csoportokat.

Forever
* Hansi Kursch (Blind Guardian)
* Daniel Gildenlöw (Pain of Salvation)
* Tom S. Englund (Evergrey)
* Jonas Renkse (Katatonia)
* Jørn Lande (ex-Masterplan, ARK)
* Anneke van Giersbergen (ex-THe Gathering)
* Steve Lee (Gotthard)
* Bob Catley (Magnum)F
* Floor Jansen (After Forever, Star One)
* Magali Luyten (ex-Beautiful Sin, Virus IV)

Man
* Simone Simons (Epica)
* Phideaux Xavier
* Wudstik
* Marjan Welman (Elister)
* Liselotte Hegt (Dial)
* Arjen Anthony Lucassen
* Ty Tabor (King's X)

Személy szerint mikor megláttam Gildenlöw nevét, ordítottam egy hatalmasat, hiszen, habár a Pain of Salvationt nem szeretem, de Danielnek hatalmas hangja van, így biztos, hogy valami nagyot fog alkotni. Különösen örülök még Hansi Kursch-nak, én már korábban is alkalmaztam volna. Az Ayreon ismerőinek viszont feltűnt, hogy vannak nevek, akik nem először szerepelnek: Floor Jansen, Anneke van Giersbergen. Ők újra a visszautalásait erősítik az albumnak, hiszen a 01011001 története egészen visszanyúl az Into The Electric Castle-ig, a Flight of the Migratoron át. Apropó, 01011001: ennek a jelentése Y, binárisan van kódolva. Érdekes lemezcím.
A sokat említett sample-ök letölthetők a hivatalos Ayreon website-ról is (www.ayreon.com a gyengébbeknek), de én is közzéteszem őket. További információ, hogy a számkódok alapján ki-kicsoda, természetesen a hivatalos oldalon.
Így, hónapokkal a megjelenése előtt, 15 percnyi sample anyagokkal azt kell mondanom, hogy hatalmas album lesz megint. S bár én nem kedvelem a scifi történeteit, próbálva értelmezni ezeket a rövid kivágott részeket, lehet, hogy nem is lesz vészesen csak scifi az Y, vagyis a 01011001.

Sample: http://mp3cyr2.extra.hu/ayreonsample.zip

Dream Theater - Scenes From a Memory

Előadó: Dream Theater
Album: Metropolis Pt. II - Scenes From a Memory
Genre: Progressive Metal
1999
EastWest Records









Milyen régen is volt már, mikor ez a lelkes prograjongó banda kiadta első lemezét, majd kis alkotói csendet követően az azóta is a legjobbak közé tartozó második, Images and Words lemezét. Az akkori felállás, Kevin Moore, James Labrie, Mike Portnoy, John Petrucci és John Myung volt - tehát csak a billentyűs poszton történt azóta változás, de ott kétszer is. Ezen a lemezen pedig volt egy dal: Metropolis pt. 1. Sokak szerint a mai napig a legjobb Dream Theater dal. S ekkor kezdődött az úgynevezett Dream-skatulya is, amely azt jelentette, hogy az egyre növekvő népszerűségű zenekar nyomán rengeteg klónzenekar jött létre, illetve sokan követték a már kitaposott utat. De ez más kérdés, most a Scenes from a Memory-ről van szó, amely annak a bizonyos dalnak az egy egész lemezen át történő folytatása.
Tulajdonképp érdekes a cikknek a kategóriaválasztása is, hiszen ezt az oldie rock-ba teszem. De miért is, hiszen sokkal régebbi lemezeket is kritizáltam már. A megoldása nem túlságosan kézenfekvő, és enyhén csavaros is: ha szereted, ha nem, a Scenes az egy korszakalkotó lemez volt, egybesűrítve az elődök (Rush, Pink Floyd) legjobb tulajdonságait, s ezzel beírta magát a történelemkönyvekbe is.
A lemez koncepciós tehát, s egy enyhe bevezetéssel indul: intro beszéddel, óraketyegéssel, majd Labrie énekkel és Petrucci akusztikus gitárral. A motívum maga leginkább a későbbi, The Spirit Carries On balladára emlékeztet, illetve azt vetíti előre.
Majd, mint egy újabb intro, az Overture 1928 robban be a maga instrumentalitásával. Modern koncerteken is szívesen játszák, mint felvezető nótát, s nem csoda. Rendkívül technikás gitárjátékával, változatos dobjaival és aláfestő szintetizátorjátékával alaposan felkészíti a hallgatót a lemezre, hiszen már itt va nbenne minden: billentyűs vezette progresszív dallam, metalos brutalitás, technikás hangszeres játék, fülbemászó szólam, és nem utolsó sorban Dream-skatulyás Rudess zongorajáték.
A dalt záró dobtémából azonnal, megállás nélkül kezdődik a következő dal, amelyet szintén szívesen szoktak játszani rögtön az Overture után élőben: a Strange Deja Vu. James énektémája nem túl komplikált, s igen élvezhető. Rengeteg a váltás a dalban, az átvezető, gyorsabb részek, illetve a hangszínváltó bridge-énektéma. Mike Portnoy szerintem itt mutatta meg csak igazán, hogy tud dobolni: sokkal változatosabb ütemben szólnak a lábdobok, kevesebb az egyszerűen csak brutális, sokáig tartó blastbeat, és a tam-cin igen jó arányban van egymással.
A következő dal a lemez változatosságát bizonyítja: a Through my words egy balladikus, zongora-ének duett vezette dal, amely előrevetíti a Through her Eyes motívumát. Leginkább ez is az Images albumra emlékeztet, a Wait and Sleep dalra, leginkább amiatt, hogy csak ének és zongora van benne.
Szusszanásnyi időt se adnak a dalok között: a Fatal Tragedy sötétebb hangulatú zongorajátékával, indul, majd hirtelen egy akkordpengetéssel átvált a Through my wordsből az igazi Fatal Tragedy-be. Később a dob és gitártéma egyaránt power metalra emlékeztet, proggal keverve: hol egyszerű, szaggatottan egy riffet játszó, máshol pedig hol több riffet egybeolvasztó. Tipikusan Dreames vonás az egyes hangszerek felsikítása is, mint például a gitár és a szinti felcsendülése. A dal második fele már inkább prog: rengeteg progresszív játékkal. Első kisebb negatív beütésem itt jön elő: majdnem ugyanazokat a motívumokat hallgatni három-négy percen keresztül nem biztos, hogy túlságosan szórakoztató. De, el lehetett viselni.
Ami utána jön, az már durvább. A Beyond this life metalosan durván indul, s marad végig ez a gyors tempójú, de szaggatottan gyorsuló és lassuló téma. Kicsit olyan, mintha Mike Portnoy igazi dobtudását szerette volna megmutatni a hallgatóknak, ugyanis itt a a blastbeates Metallica-dobolástól kezdve, cin-központú, váltott ritmusú játékig minden van a repertoárban. Az énektéma újra nagyon egyszerű: kevés torzított, beszédszerű rész után tiszta Labrie ének. Ez a dal kicsit a mélypontja a lemeznek: a refrén egyszerűen nem jó, s a rengeteg furcsa instrumentális és énekes bridge elvont egy keveset az élvezhetőségéből. A torzított, jobbra-balra dobáltg gitárhangzás pedig nagyon is idegesítő, de ezt már pár, hasonló esetben kifejtettem. (Ugye, Mogwai és társai.)
Ezt pedig egy szép ballada követi: a Through her Eyes, aminek a vezértémáját már elővezette a Through my Words. Talán ebben a dalban hallatszódik leginkább a basszusgitár, s hatalmas szerepe van a kellő hatás elérésében. Labrie éneke elég jó, de azokat a kicsit popos, aaaa-zó vokálok viccesek. Leginkább ének és akusztikus gitár vezette darab, enyhe, nem eltúlzott szólózással.
Egy újabb hatalmas dal következik ezután: a Home egyrészt fontos koncerttéma, másrészt meg szintén egy változatos darab. Keleties motívummal, kevéske introval indul, majd egy ének és refrénorientált progresszív, középtempójú dallá formálódik. Fontos szerepe van a basszusnak is és a gitárjátéknak is, de a dobok és a szinti is gyakran előtérbe kerül. A végefelé van egy hosszabb instrumentális rész is, illetve átvezető bejátszással a történetbőn.
A The dance of eternity az egyetlen teljesen instrumentális dal a lemezen: az eredeti Metropolis pt. 1 dalból is vannak bejátszások benne, de a lemez korábbi számainak 1-1 motívuma is megjelenik. Egyes témák már ismerősek lehetnek, illetve nagyon hasonlók voltak már máshol: például Liquid Tension Experiment, vagy akár későbbi Dream lemez. Legfeltűnőbben a vadnyugati zongorajátékra emlékeztető rész, ami az új lemez, a Systematic Chaos The Dark Eternal Night című dalán is hallható.
Ezt egy lassabb, zongora-vezette dal, a One Last Time követi. A dobtémája sokkal lágyabb, rengeteg cinnel, kevesebb, ütemesebb lábdobbal. Kisebb gitárszóló után pedig egy átvezető része van, amely egy kissé diadalmasabb befejezést ad a dalnak, ami a végére azért leül egy picit.
És az utolsó előtti dal a nagy kedvenc, a balladák balladája: a The Spirit Carries On. Az, hogy mennyire sikeres darab, erre csak egy személy példa: édesanyám ki nem állhatja a rock/metal zenét, de azért a The Spirit Carries On-t feltetette velem a mobiltelefonjára. A dal eleinte egy ének és zongora/szinti vezette, lassú, érzelmes hangvitelű darab. Az énektémája gyönyörű: igazi katarzisélmény, még James hangjával is. Nem csoda, hogy koncerten is nagyon fontos szám, hiszen a hallgathatósága mellett a technika is fontos szerepet játszik benne: Mike Portnoy nem túl durván, mégis technikásan játszik, Petrucci gitárszólója pedig pontosan idevaló. Ennél jobban össze se lehetett volna dobni a dalt, a szövegének pedig, az album ismerete nélkül is van értelme. Theresa Thomason aláfestő éneklése pedig egyszerűen csodálatos. A dal, együtt így, nagyon hatásos. Komolyan mondom, vannak helyzetek, mikor egyszerűen meg tudom könnyezni.
Egy nagyon jó lemez ért a végéhez, s ezt hogy is lehetne máshogy befejezni, mint az előbbiek összefoglalásával, és egy csattanóval: a Finally Free rengeteg új motívum mellett a régebbi dalokból is vesz egy-egy riffet, énektémát, zongorakíséretet. Intronak megint akusztikus gitár van, illetve a hipnoterapeuta beszéde, s egy kis vonós is megjelenik. A koncepcióhoz szükséges háttérzajok után pedig jön maga a dal: a Finally Free motívuma magában is nagyon jó, de összevegyítve a többivel igencsak ütős vegyületet ad. Igazság szerint egészen heroikus hangulata is van a dalnak, főleg a végén, az utolsó résznél, amikor akusztikus gitárból vált át hirtelen a teljes zenekarra. Egyetlen idegesítő motívuma az outro, amikor is, lezárva a történetet, a televízió sistergése hallatszik jó sok ideig.
Néhány szó a történetről is: egy szerelmi háromszögről van szó, amikor az udvarló férfiak testvérek, s mindketten ugyanazt a nőt szemelték ki egymásnak, aki nem tud dönteni közöttük. Majd, mikor meghozta volna a döntését, a másik férfi megjelenik, megöli mindkettőjüket, és magával is végez. Évtizedek múlva, ezen emberek lelkei új gazdára találtak: Nicholas-ban, aki előző életében Victoria volt, a Hipnoterapeutában, aki a Szenátor volt, azaz a Sleeper. Mivel ő volt az, aki előzőleg lelőtte a lányt, ezért a sors megismétli önmagát, mikor már Nicholas tényleg megszabadult volna a problémáitól.
Összességében a lemez hatalmas lett. Biztos vagyok benne, hogy rocktörténelmi anyagról van szó, fülbemászó, hallgatható motívumokkal, igazi, metal-lovagos* gitárszólókkal, hangszeres játékkal. Nincs is nagyon mit mondani már róla, csak a végeredményt.

Értékelés: 98 %

* A mindenkori mesebeli lovag bőrébe bújtatott metalzenei alstílusokat
megmagyarázó, kicsit kiparodizáló írások. Rendkívül viccesek, néha még igazak
is. Az ide illő idézet:
PROGRESSZíV METÁL: A lovag gitárral érkezik, 26
percig szólózik a kastély előtt, a sárkány öngyilkos lesz az unalomtól.
A lovag felmegy a királylány hálószobájába, újabb gitárszólót ad elõ,
amibe a konzervatóriumban végzősként tanult összes technikáját
beleszövi. A királylány megszökik, és a HEAVY METÁL lovag keresésére indul.

The Project Hate MCMXCIX - Cyber Sonic Super Christ

Előadó: The Project Hate MCMXCIX
Album: Cyber Sonic Super Christ
Genre: Industrial Melodic Death Metal
2000
Massacre/Pavement









A The Project Hate neve már sokótoknak nem ismeretlen valószínűleg: Lord K Philipson zenekara már ezen, első lemezével is rajongók hadát állította maga mellé, s érdekes hangzásával és vegyületeivel egy új, üde színfoltot vitt a néha már túlsablonizált melo-death stílusba. Egy egészen izgalmas, de meglehetősen rossz minőségű első lemez, a Deadmarch, és egy demo után pedig kiadták azt, amely elindította a gyűlölet lavináját: a Cyber Sonic Super Christ-ot. A lemezt a viszonylag hosszú dalok jellemzik, s minden hangszert az alapító, Lord K játszott fel, a vokáltémákat pedig hörgés-női ének felállásban Jörgen Sandtröm és Mia Stahl biztosította. Szövegeiben egyszerűen, s egyértelműen a keresztény egyház ellen szól, s megjegyzem, jól.
A The Divine Burning Of Angels-zel indul a lemez, egy ritmusgitár és szinti vezette hörgős darab. Tempóját nézve nem túl gyors, inkább csak egy lazább felvezetője a lemeznek. A lemez minősége viszont nem épp a legjobb: kicsit túlságosan hátraszorult dob és szintitémák, mindent elnyomó hörgés, és alig hallatszódó női ének jellemzi. A gitár és a női vokál viszont rendkívül jól összedolgozik: a dal ezen a részeken mindig kevésbé tűnik keménynek, s az átvezető részek egyértelműen egy kicsit modernebb, változatosabb érzést nyújt.
A második dal a The Swarming Of Whores. Szintitémájában engem kicsit a Gire-re emlékeztet, különös, keleties dallam jellemzi. Sajnos a két dal tiszta énekvonalában nem érzek túl sok különbséget, s őszintén szólva, egészen hasonlónak tűnnek. A dalt inkább a ritmusgitár vezeti, de rengeteg felütése, átvezetése van a szintetizátoroknak, a dobok pedig igen technikásak, de sose rugaszkodnak el a daltól annyira, hogy kiemelkedőek legyenek, s inkább csak a háttérben maradnak. A TPH zenéjében több a gitár, mint a Gire-ben volt, ami nem rossz dolog.
Ezt a Self-Constructive Once Again követi. Sokkal lassabb téma, mint az előző kettő, s sokkal inkább érződik rajta egy kis elektronikus zenei hatás. Csilingelőivel, torzított dobjával újra azt a keleties hatást éri el, illetve szintetizátorai is hasonló szerepben vannak. Sajnos el kell mondani, hogy ennek a szintitémái se mindig túl fantáziadúsak, viszont a női ének egészen jól sikerült. Kicsit olyan popos hatást kelt, de Mia Stahl nagyon jól ötvözi a két stílust jó hangjával.
A negyedik dal a Nine Spectrums Of Impurity, amely már sokkal gyorsabb témájú. Gitárja gyors ritmusban riffeket tép, dobja pedig cinközpontúan követi, míg minden fölött egy egyszerű zongoratéma hallatszik. Az amúgy instrumentális dal maga igen hátborzongató, a zongorajáték nyugodtsága a többi hangszerhez képest kicsit idegtépő, illetve később, ahogy a motívum változik, még inkább az lesz.
Ezt a Soul Infliction követi, középtempós darab, s a legérdekesebb benne, hogy még a hörgést is torzították. Leginkább ez újra szintivezette, de a váltások itt egy kicsit inkább feltűnőbbek.
Egy újabb lassabb szám: az Oceans Of Seemingly Endless Bleeding, kicsit mélyebbre hangolt, de tiszta gitártémái vannak, s a szinti újra inkább aláfestő szerepet tölt be, s néha, átvezetőként elektronikus témák is megjelennek, majd a dal végére egészen tempós lesz a szám.
Az utolsó előtti dal az antikereszténységtől igencsak szétrobbantó Christianity Delete. Így, a lemez végére kicsit unalmasak ezek a nagyon hasonló dalok, illetve a kicsit szegényes szintitémák. A dob változatosságára egy szavam se lehet, illetve a vokáltémák is a megfelelő mértékben váltakoznak. A végére a szaggatottsága viszont különösen tetszik.
A befejező dal a With Desperate Hands So Numb, rengetegszer váltakozó tempóval, átvezetőkkel, bridge-részekkel. Talán a legkülönlegesebben megírt darab, és kis gitárszólózás is belefért szerencsére. Jó befejezése ez az albumnak.
Nekem személy szerint a The Project Hate nem a kedvenc zenekarom: ezt az albumot is kicsit túl monotonnak találtam a végére, s hiányoltam a basszus és gitártémákat. Emellett viszont mindenképp egy új színt visz a metalzenébe, a gitár és szinti vezette témáival, jól megspékelve elektronikus hangzással, és a hörgés/női vokál folyamatos váltakozásával. Egyedül a záró dal végén lévő, folyamatosan ismétlődő "kill" kifejezés idegesít nagyon, de ezt egyszerűen át is lehet ugrani, hiszen onnan már semmi lényeges nincs a lemezen.

Értékelés: 90 %

Újraindulás

Sziasztok!

Tapasztalhattátok, hogy egy (jó) ideje nem volt semmi frissítés a The Crusade of Metal oldalán. Ennek az oka nagyon nagyon egyszerű: nekem, mint a legfőbb szerzőnek tanulmányi okok miatt nem volt nete új "otthonában", a társam pedig 1: lusta volt írni, 2: neki se volt ideje rá. Elnézést kérünk mindenkitől, sajnos az ilyen megesik. Jövő héten remélhetőleg az én problémáim megoldódnak, így végre felrakhatom az új cikkeket az oldalra. Egyelőre Gire, Dethklok és Iced Earth van a talonban, de rengeteg más, új/régi zene is van, s igazából csupán a szabadidőm mennyiségétől függ, egyszerre mennyi okoskodást zúdítok a nyakatokba. Csak néhány ezen nevek közül: Epica, Poverty's No Crime, Deadsoul Tribe, Riverside, Raintime, és természetesen sneak-peak a legújabb Ayreon albumba! Ez utóbbit többszörösen megérni megvárni...

Cyric

Elvenking - The Scythe

Előadó: Elvenking
Album: The Scythe
Genre: Folk/Power Metal
2007
AFM Records










Belátom, kicsit tovább tartott a csend a The Crusade of Metal-on, mint szerettem volna. De ez nem azért volt, mert nincs elég zene, vagy szabadidőm: egyszerűen belefáradtam egy kicsit, meg kellett állnom, pihennem kellett. De most újra itt vagyok, és nem is akármivel. Emlékeztek még, mi volt az első helyen a 2007/II. toplistámon? Hát igen - az Elvenking új album. Néhány felcsigázó sample után, egy teljes dal, és egy videoklip után végre ezt is megéltük: az első kalózverzió már meg is jelent. Végighallgatva csak annyit tudok mondani, hogy, bár illegális volt, amit tettem, de teljesen megérte, ugyanis így alig várom, míg eredetiben kezeim közé vehessem majd a The Scythe-ot, és remélhetőleg a Digipack verziót. Mielőtt csúnya bácsik megszólnának, szívemre tett jobb kézzel, és felemelt ballal megesküszöm, hogy megveszem a lemezt, és nem károsítom a zeneipart.
De térjünk is rá a The Scythe-ra. A lemezt beharangozó zenekari hírek azt vetítették előre, hogy az Elvenking meríteni fog a korai In Flames zenéjéből, és a melodic death metal stílusából, és a lemez hangulata sötétebb lesz, mint bármelyik eddig. A megjelent sample-ök ezt igazából nem támasztották alá, habár volt egy-két mélyebbre hangolt gitárriff, és egy kis hörgés. Bár olyan szinten, mint vártam, nem lett egy power/death/folk metal zenekar az Elvenking, mégsem mondhatom, hogy csalódtam, hiszen egyértelműen érezhető, hogy a lemez koncepciója alaposan fel lett építve, a hangszeres megoldásokban pedig olyan zenekarok stílusjegyei észlelhetők, mint Wintersun, Ensiferum vagy akár a korai In Flames.
A nyitódal, a The Scythe már ismert volt: ez volt a hivatalos Elvenking MySpace oldalon az online hallgatható teljes nóta. Rövid, narrátor-beszélt szöveges intro után berobban a dal. A gitárok itt még magasabbra hangoltak, sokkal inkább power metalosabbak, de rengeteg hörgős átvezető, illetve aláfestő rész van. Rendkívül dallamos nóta, érdekes hegedűvel, bár nem túl bonyolulttal. A refrén nagyon fülbemászó, s szintén nem túl bonyolult. Kezdésnek nem rossz, a hirtelen váltások tetszenek, feldobják a nótát. Bár belegondolva, hogy a halálról szól a lemez koncepciója, mintha egy kicsit túl vidámra sikerült volna a The Scythe.
A második dal a Lost Hill of Memories. A kezdete kicsit ismerős, gitár és hegedűfelütésekkel tarkított, majd aláfestésként egy kis elektronikus hangzás. Ez utóbbi kicsit túl popossá teszi a dal elejét, illetve az egyik átvezető és a refrén is igen popossá sikerült. Potenciális második kislemezdal lehet. Ennek ellenére nem olyan rossz ez, van egy egészen jóra sikerült, bár rövidke gitárszóló is benne, illetve a hegedűszólam is érdekes.
A harmadik szám az Infection. Ez volt a második sample, amit meg lehetett hallgatni. Bár az indulásából a dalnak nem számítottam volna arra, ugyanis az a bizonyos rész, és az indulása teljesen eltér. Mintha nem is egy nóta lenne. Ez a változatosság izgalmassá tette a dalt, a mélyebbre hangolt gitárok, és hegedűszólamok pedig csak fokozzák ezt az érzést. Kicsit úgy is tűnik, mintha új riffekkel is kísérletezgetnének az Elvenkingnél, a gitártémák az előző, The Winter Wake albumhoz képest sokkal színesebbnek mondhatóak. A legtöbb dal végén, így ennek is van egy levezető, narrációs rész. Érdekes megoldás, szinte mindig más stílusú zenei aláfestése van, bár nem nagyon lehet érteni, mit mond.
Ezt a Poison Tears követi, újra egy gyorsabb téma, kicsit szoftos hörgéssel, viszont egy nagyon jó refrénnel és hegedűdallammal. Az elektronikus hangzásokat kicsit furcsának találom ebben a zenében, bár nem megszokhatatlan. A dobtémája nagyon pörgős, bár egyszerű, majd a dal közepén egy hirtelen váltás, törzsi dobhangzásra, SuidAkrA-s hegedűre, és akusztikus-elektromos gitárhangzásokra.
A Riddle of Stars akusztikusan kezd, a hegedűtéma pedig Wintersunra emlékeztet teljesen. Majd a váltás már inkább egy dallamosabb, 80-as évekbe visszanyúló heavy metal témára. Az új lemez dalai kicsit hosszabbak, mint a korábbiak - bár a The Poem for the Firmament hosszúságát, illetve a The Neverending Nights-ét egyik se üti meg - és sokkal változatosabbak, sokkal több hirtelen váltás van. Egyedül a már említett The Poem for the Firmamentben hallhatott gitárszólókat hiányolom, ugyanis bár rengeteg az instrumentális rész, és vannak szólók is, olyan grandiózus még egy albumon se volt azóta, mint az említett dalban.
Ezt a Romance and Wrath követi, sokkal lassabb, tényleg kevésbé vidám témájú dal. Végre. Ezt azért elvártam, hogy ne legyen minden olyan nagyon irrealisztikusan vidám. Két vokáltéma is van, illetve néha úgy tűnik, hogy több is, és a lágy énekléstől a bandakórusig és ordibálásig minden van benne. A gitár is kicsit deathesebb lett, több felcsapással, illetve torzítással. A tempó váltakozása nem hagyja, hogy leüljön a dal. Igazából tényleg nagyon jó dal lett, változatos, jónéhány hörgéssel. De be kell vallanom, Jarpen hörgése lényegesebben jobbak voltak, mint ezen az albumon Damna és Aydané.
Akusztikus felvezetés után következik pedig az első klipnótája az Elvenkingnek, a The Divided Heart. Tudtam, hogy videók miatt gyakran vágnak meg dalokat, de annyira feltűnően, mint ezesetben, ritkán hallottam csak. A dal továbbra is nagyon tetszik, egy szomorúbb, dallamosabb balladaszerűség. A klipverzióhoz képest lényegesen hosszabb, illetve a gitárszóló is tovább tart benne, ami mindenképp egy nagy piros pont, illetve a felvezetés is kicsit tovább nyúl.
Az Elvenking albumoknál már meg lehetett szokni, hogy vannak folkos, teljesen akusztikus nóták. A The Scythe-on a Totentanz teszi ezt ki, amely tulajdonképp a narráció alá játszott akusztikus hangszerek tengere. Nem egy On The Morning Dew, vagy The Poem for the Firmament, de nem rossz ez se.
Az utolsó előtti dal a Death and the Suffering. Kicsit pörgősebb death metal gitártémával indult, majd szép lassan átalakult power metallá, és ez a kettősség végigkíséri a dalt. Sokkal inkább a tiszta vokál köré épült.
A záró dal a Dominhate. A Romance and Wrath mellett ez a másik 8 perces dal, szóval egészen hosszú. Már az indulásnál is gyorsan váltakoznak a hangszeres témák: hol elektronikus, hol hegedű, hol gitár van, majd tiszta, lágy Damnagoras énektéma. Zendar dobtémája itt egészen változatos, illetve izgalmas is. Erőteljes befejezése a lemeznek, és azt kell mondjam, már legalább 6 meghallgatás után bőven a legjobb Elvenking lemez eddig.
Bár nekem hiányoznak róla dolgok, például a Wyrd albumról sokat emlegetett The Poem for the Firmament dal középkorias, akusztikus, grandiózus felépítése, illetve kicsit a vonósnégyes is, de tulajdonképp más baj a lemezzel nincs. Az egy szál hegedű és a zongora, illetve az akusztikus gitárok jól tartják a frontot folk vonalon, illetve tényleg lett valami abból a beígért sötétebb, death metalosabb hangulatból, még ha nem is olyan sok. Rengeteg fülbemászó refrén, dallam hallható a The Scythe-on, és nem is mindig húzható rá egyértelműen a power metal stílus, ami jót tett a zenének. Mindenkinek ajánlom, hogy vegye meg a Digipackot szeptember 14-én, ugyanis az itt kritizált dalok mellett egy bónuszdal is hallható rajta, és biztos vagyok benne, hogy üti ezt a szintet. Minimum.

Értékelés: 91 %

Gire - Gire

Előadó: Gire
Album: Gire
Genre: Avantgarde Metal
2007
Saját kiadás









Újra itt, újra együtt, kis barátaim. Sajnos volt egy kis probléma a netemmel, illetve az, hogy költöztem, és az új helyen nem volt netem. De, mostmár van, azt hiszem legalábbis. Azóta csak egyetlen kritikát tudtam írni, azt is futtában, így egy kicsit gyengébbre sikerült, mint szerettem volna. Legalább azt láttam, hogy vannak hűséges és állandó olvasóim, úgyhogy nekik KÖSZÖNÖM a figyelmet, a kitartást és a hűséget. Az ironia az egészben, hogy a mostani kritikám tárgya, a Gire idő közben feloszlott. Nem baj, ennek ellenére a debütáló - s egyelőre búcsúzó - albumuk, a Gire élvezhető, s hallgatható.
Az énektémáit nézve az egész albumon rengeteg magyar népzenei motívum jelenik meg. Viszont a magyar nyelvű hörgés továbbra is igen idegen a számomra, s nehezen megszokható. Nem azt mondom, hogy rossz, de annyira nem is jó, néha inkább nu vagy gore beütése van. Viszont hangszereiben torzítatlan gitárok, akusztikus elemek, illetve néha kis elektronika és rejtett törzsiség is megjelenik, amely felemeli az albumot a világszínvonal extreme/avantgarde darabjai közé.
Bár mára csak Kátai Tamás (billentyűs, programok) maradt, úgy döntött, a Gire-t nem folytatja más zenészekkel, mert akkor az nem a Gire lenne.
A Zöld zivatar dallal kezdődik a lemez, gyorstempójú gépdobtémákkal, kicsit "ijesztő", furcsa szintitémákkal, és hörgéssel. A gitár itt még inkább háttérben marad, s aláfestő szerepet tölt be. Rengeteg gyors tempóváltása van a dalnak. A szintitémákat személy szerint én kicsit utánzottnak, illetve idegesítően feleslegesnek érzem, ugyanis nem nagy szerepe van. A szövegekre nem lehet panasz: egészen költői hangzatúak, és van mondandójuk is. A dal egyetlen hibája a monotonsága az első felében, de a második része már rengeteg újdonságot rejt magában: érdekes népi hangszereket, izgalmasan torzított gitárokat és beszédhangokat. Összességében nem rossz nóta, erős kezdés.
Ezt az Aranyhajnal követi, blackes/deathes indítással, gyors dobtémával és ritmust játszó gitárral. A vokál itt inkább gore-os, mikor hörög, ami nagyon nem tetszik. A ritmus is furcsán váltakozik, de szerencsére ez nem idegesítő, viszont az előző dalban megismert szintieffektek megmaradtak. Belegondolva ezek se olyan túl idegesítőek, csak nem olyan fontosak. Kicsit a gitárvirtuózságot hiányolom: bár az uneXpecT-tel felesleges is összehasonlítani őket, de azért kissé előretoltabb gitárjátékot el tudnék ennek a zenének képzelni. Ami viszont mellette van, az a népies beütése, ami az uneXpecT-ből hiányzik.
A Hét madár a harmadik dal, amely bár gyorsan indul, de egy kis instrumentális rész után belassul. Itt tetszik a vokál: egyértelműen, s egyszerűen eköré a népies motívum köré épül az egész dal. Talán az egyik legjobban sikerült nóta, a két gitár hangzása különösen tetszik, illetve a rengeteg különböző gitármegszólalás. A tiszta vokál nagyon üt, illetve a dal második felének a brutalitása is ott van, ahol kell.
Az Éjmély az előző dal végén hallhatott, kicsit groove-os fogással indul. Nehéz egyértelműen besorolni a Gire zenéjét, mert ez kicsit ambientes, lágyabb darab, míg az előzőben volt death/black és néha gore/experimental elem is. Inkább instrumentális dal, rendkívül kevés a vokáltéma benne. Érdekes kimondani, de kicsit nyugtató hatása is van, szóval ajánlom minden idegbetegnek.
A Törjön testünk! az ötödik dal. Kicsit itt monoton kezd lenni az album, a szintitéma ugyanazon sablon alapján, csak más motívummal. Újabb ambientes hangulatú darab.
A Bábel végre egy újabb durvább, brutálisabb dal. Gyors dobtémával, hörgős vokállal, váltakozó ritmussal. Kicsit már megszokott, hogy a szám közepén váltás van, majd visszaállás az eredeti felépítésre, de szerencsére ez kicsi löketet ad az egésznek.
Ezt az Eocén Expressz követi: sajnos kicsit sablonos Gire témával. Ennél a pontnál már tényleg nehéz sok újat találni a zenében sajnos. Bár a szintitémák most azért kicsit másak, még ha nem is nagyon, viszont a dobtéma majdnem mindig ugyanolyan volt, illetve a gitárt nagyon hiányolom.
A Nyártáj egy újabb gyorsabb témájú, igazából semmi különlegeset nem lehet róla elmondani. Hasonló a felépítése, mint az előző deathes daloknak.
Az utolsó előtti dal a Trans Express, ez már egy sokkal gyorsabb, szerencsére másabb dal, mint a többi. A szinti továbbra is kicsit idegesítő, de elfogadható. Hangulatát nézve kicsit emlékeztet a többi magyar rádiómetalra, de zeneileg lényegesebben jobb azoknál.
A záró dal a Nádak, Erek, az egyik kedvencem az albumról. Ambientes, akkordjátékos darab, női vokálos, és végre nem teljesen ritmusgitáros. Ezt érzem talán a leginkább avantgarde-nak is.
Összességében, minden irritáló, idegesítő, és monoton dolga ellenére a Gire igenis élvezhető zene, s legfőképpen: magyar. Kár, hogy feloszlottak, ilyet azért nem mindig lehet hallgatni kicsiny országunk nyelvén. A kiadás nagyon jóminőségű, a borítója igényes, ahogy a zene is annak mondható. Remélem a Thy Catafalque is hasonlóakat fog a jövőben kiadni, ha már Gire-t nem hallhatunk többé.

Értékelés: 96 %