Serj Tankian - Elect the Dead

Előadó: Serj Tankian
Album: Elect the Dead
Genre: Alternative/Nu Metal
2007
Reprise/Serjian Strike










Van, aki szereti, van, aki nem. Most egy igen érzékeny részét választottam neki a metal zenének, amit nem biztos, hogy mindenki értékelni fog. Volt egyszer egy zenekar, amit System of a Down-nak hívtak. Stílusuk egészen vegyes volt: különös, keleties dallammal keverték az extreme és hardcore elemeket a furcsa vokálokkal. Egy időben true és divatmetalos egyaránt szerette, de az utóbbi években egyre inkább elhúzódtak az eladhatóság felé, sajnos. A System első két lemeze, a SOAD és a Toxicity ma is egészen hallgatható lemez, rengeteg keleti hatással, energiával és őrült motívummal. Ezt a zenei vonalat célozta meg a zenekar énekese az első szólóalbumán, az Elect the Dead-en. Több, kevesebb sikerrel. S, hogy miért is érzékeny ez a téma? Mivel igencsak SOAD szerű zenéről van szó, megértem azokat, akik utólag szót emelnek ezellen. Tehát: aki nem kedveli a SOAD-ot, illetve már csak ránézésre ódzkodik ettől a stílustól, az ne olvassa tovább. Vagy olvassa, de próbáljon meg kultúráltan anyázni utána.
Serj az Empty Walls dallal indítja a lemezt. Az amúgy klipnóta nem olyan rossz, kicsit egyszerű dallamra épített, hallgatható dal. A váltások Systemre emlékeztetnek teljesen, csak kevésbé hatásosak, illetve ellentmondóak, de Serj vokáltémája már egyértelműen a Systemnek a Toxicity érájából való. Az énekes több sávban is felvette saját hangját, így - egy kicsit Hanshi Kursch-osan - akár kórusként is megszólalhat. Furcsa hangokból is van elég. Emlékeztet egy kicsit a '80-as és '90-es évek melodikus poprock zenéjére, csak kicsit zúzósabb gitártémával.
A második dal, a The Unthinking Majority már tényleg a Toxicity-re emlékeztet. Beteges, egyszerűen zúzós dob és gitárakkord közben üvöltős Serj vokál. Az első meglepetés utána jön, ahogy hirtelen lelassul, lenyugszik az egész, és egy igen idétlen dallam következik. Talán ez teszi kicsit széppé a dalt, s mássá, mint a System of a Down. Mert bár keleties dallam, furcsán tisztátlannak tűnik. Serj Tankian tud énekelni: ezt már párszor bizonyította, de ebben a dalban inkább a technikák váltakozásán van a hangsúly, hiszen van, amikor beszédesen énekel, odamondogat, vagy csak egyszerűne háttérhangokat ad ki. Ismerve a SOAD-ot, az se meglepő, hogy társadalmi kritika a dal témája.
A harmadik dal a Money, amelynél legelőször az UneXpecT ugrott be, mégpedig a Chromatic Chimaera. Nem azért, mert olyan jó lenne, sokkal inkább a zongoratémája hasonlít rá. Ez is egy kicsit furcsább dal, hirtelen váltásokkal, bedurvulásokkal. Ez is inkább popmetalos dal, ahogy az első is, tiszta Serj vokállal. Viszont a zongoraaláfestés nagyon jó, és egy erősebb balladának is fel lehet fogni. A dobtéma sajnos teljesen elveszik a dalban, és a gitár se valami fantáziadús.
A Feed Us akusztikus gitárral indít, majd néhány hanggal lejjebb hangolt gitárriffeléssel folytatódik. Később pedig keleties, monoton átvezetővel és énekkel folytatódik. Amit az albumból hiányolok, az a változatosság. Hiába nem teljesen egyformák a dalok, kicsit több durvaságot is el tudnék képzelni. Kicsit több technikát a hangszereknél. Bár a dal vége egész érdekesen, fusionösre sikerült, és a vonósok is érdekesen festik alá a dalt, mégiscsak monotonná válik.
Az ötödik szám a Saving Us. Újabb ballada, teljesen Serj érzelmes vokáltémájára kiélezve. Azért így, egy akusztikus gitárral, alig hallható dobbal nem nagyon szeretem a hangját, túlságosan furcsa. A dal felépítése egyébként követi a rádióra szánt metal/rock zene sablonjait. Nem olyan rossz ez, de nem is kiemelkedő, hacsak azt a lágyan vokálozó női hangot nem nézzük, ami azért megint érdekes aláfestés ad, ahogy a hegedű is az előző dalban.
A következő egy rövid darab: a Sky Is Over zongorával kezdődik, majd újra Serj többsávos éneke veszi át a dal irányítását. A motívum most is furcsa, s még jónak is mondtam volna a dalt, amíg nem jött be a teljesen felesleges gitártéma, és az egyszerű dob. Ha ilyesmi maradt volna a végéig, mennyivel jobb dal lehetett volna, de így csak egy középszerű rockdal, néha izgalmas váltással és lalalázással.
A Baby is lágyabban induló nóta, és egyre durvább lesz. Hasonló a felépítése, mint a Feed Us-nak, úgyhogy nem is szeretnék többet elmondani róla: nem éppen egyedi dal.
A Honking Antelope már egy érdekesebb kérdés. Zongorával indít, majd Serj beszédével. Nem mondanám, hogy reppel benne, de az egyik részbe annyi szót tömörít egy másodpercen belülre, amennyit csak bír. Ez elég furcsa, összedobott érzést ad a dalnak, főleg, hogy ezt a nyelvpörgetést később is alkalmazza a dal során. Végülis, fülbemászó a dallama, nem olyan rossz nóta.
Úgy látszik, Serj szerette volna megmutatni, hogy jól bánik a hangszerekkel is, hiszen a Lie Lie Lie is inkább egyszerűbb gitár és dobtémákra épül, miközben a zongora és az ének kerül előtérbe. Ez a dal nagyon emlékeztet egy régebbi, slágerlistás dalra, csak nem tudom így melyikre. Mivel, ha jól tudom, ez a második klipnóta, nem csodálkozom rajta, hogy egészen eladhatóra sikerült.
Furcsa nevű dalokból nincs hiány a SOAD lemezeken: tehát, ide is kellett egy. A Praise The Lord And Pass The Ammunition kicsit beteges hangzású, elektronikus zene, és mintha keleties imadal lenne, olyan egy ideig Serj vokálja. Utána újra sokat beszél.
Az utolsó előtti dal a Beethoven's Cunt. Érdekes, nem számítottam volna rá, hogy akárcsak egy apróka utalás lesz itt komolyzenére. Mégis, megtörtént. Méghozza durva formában. Rengeteg jó, illetve furcsa rész van a dalban, de igazából nem tetszik, túlságosan olyan, mint a többi hasonló.
A címadó Elect The Dead zárja a lemezt. Itt tényleg csak zongora és ének van, és így nem is olyan rossz, mint elsőre gondoltam, de talán túl lágy egy ilyen lemez befejezéséhez.
Őszintén szólva, nem vagyok elragadtatva annyira ettől a Serj Tankian lemeztől. Bár jobb, mint az utóbbi System of a Down lemezek, de hiányzik az az energia, ami a Toxicity-ben volt, illetve az az őrület, ami a SOAD-on volt. Emellett túlságosan az eladhatóságra épül a lemez, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a tervek szerint az összes dalhoz lesz klip. Egyszer, talán kétszer érdemes meghallgatni, de utána lehet eladni a lemezt, mert úgyse fog senkinek se hiányozni.

Értékelés: 68 %

Made in... Hungary

Sziasztok!

Új rovatot indítok a The Crusade of Metal keretein belül, melynek címe: Made in... Az első részének elejét kevéske magyarázással szeretném kezdeni. Ezt a rovatot már korábban megálmodtam: még 2004-ben, mikor a GameNet című online amatőr számítástechnikai magazinnak írtam. Akkor viszont én is más voltam, a zene is más volt, s sokat változott a világ is. Az akkori koncepciót, miszerint kisebbrészt általános zenei műveltség közé szorítottam be a rock/metal zenei vonatkozásokat, most teljesen felborítom, s csak és kizárólag az adott ország, régió rock/metal oldaláról szeretném megközelíteni a dolgokat. Ez persze egészen egyoldalú lesz, dehát a blog témája is az. Viszont mindenképp próbálok a korábbi, oldie részre is utalni, illetve a mostani zene elődjeit említeni ahol lehet, így biztosítani egy átfogó képet az adott nemzet ízléséről metal zenében.
Nem törekszem arra, hogy minden ország bekerüljön majd a válogatásba, de nem is terveztem meg előre, kik kapnak helyet. Hiszen vannak olyan országok, amiket nem is érdemes megemlíteni, annyira kevés az ismert metalzenekar, de vannak olyanok is, amikre több cikket is lehetne szentelni. Mindenesetre a balanszot megpróbálom eltalálni.


Most pedig jöjjön maga a cikk: stílusosan az első részt kezdjük a Hazával, Magyarországgal. Mi, mint volt szovjet tagország viszonylag későn találkoztunk a rock, főleg a metal zene gyönyöreivel: már az is csoda volt, hogy a hetvenes években valaki megpróbált egy nyugati gitárral nyugati zenét utánozni. Viszont be kell látni, ennek a beat korszaknak is megvan a maga hatása a mai magyar zenére. És itt nem a 'másoktóllopottzenétmixelekmajdeladomsajátként' féle dídzsékre gondolok, hanem a magyar rockzenére. Az LGT és az OMEGA is kisebb-nagyobb szakításokkal, búcsúkoncertek tömkelegével a hátuk mögött még ma is újra összeállnak, hogy még egyszer elbúcsúzhassanak. Majd a nyolcvanas évek végefelé, ahogy a rendszerváltás is közeledett, kezdtek a nyugat ördögei is megjelenni. A lágyabb, hallgathatóbb rock mellett a durvább is megjelent, így mind a P.Mobil, mind a P.Box, majd a Pokolgép és az Ossian is vágott egy rendes szeletet magának a magyar underground világból. A külföldi, másolt anyagok egyre inkább terjedtek, s végül, a rendszerváltással bombaként robbantak be a köztudatba. Ekkor alakult meg a Tankcsapda is, akik korábban a rendszer ellen szóló dalaikkal nem valószínű, hogy sokáig létezhettek volna. A kilencvenes évek eleje ezen zenekarok kora volt: még mindig underground, de már többen megismerték őket.
A kilencvenes évek közepétől pedig a Tankcsapda roppant népszerűségre tett szert, amely együtt járt azzal, hogy egy viszonylag hallgatható, egyszerű rock&roll zenéből divatossá vált. Viszont ezzel nincs egyedül: a magyar kultzenekarok többsége inkább egyszerű, pörgősebb, koncertzenére építenek, s egyre inkább lesznek úgynevezett rádiómetal-zenekarok. Ebbe a csapdába leginkább az Ossian esett. Emellett viszont az amatőrzenekaroknál egyre inkább hódolt a dallamos punkzene és a Metallica/Pantera mértéktelen utánzása, esetleg ötleteinek lopása is. Sajnos bizonyos helyeken még ma is ott tartunk, hogy egy fiatalokból álló zenekar ettől a két zenekartól vesznek el minden ihletet, s vegyítenek bele a ma igen divatos hardcore stílusból valamennyit. De még a lényeg nem is ők: a Tankcsapda követőt talált a Depresszió fejében, miközben a TCS a "Mennyország Tourist" dalával hatalmasat robbant a magyar zeneivágóhídon. Innen már nincs megállás.
Hogy ne csak rosszakat mondjunk: néhány igen ígéretes zenekar is megjelent a kilencvenes években: a Black-Out a kicsit technikásabb, mégse eladhatatlanul prog zenéjével, érdekes szövegeivel szintén nagyobb rajongótábort szerzett magának. Vagy a Stonehenge a tiszta progzenéjével. Belegondolva, hogy az ország többsége vagy a discoszerű zenéket, vagy a mulatósokat szereti, nem is olyan rossz teljesítmény ez.
Az új milleniumban se változott sokat a helyzet, csupán annyit, hogy az amatőrzenekarok egyre inkább merték vállalni a demójuk kiadását, illetve külföldre terjeszkedni. Ez utóbbi azzal járt, hogy a zenekarok angol nyelven kezdtek el zenét írni, és az akcentuson kívül semmi magyar nem maradt bennük. Persze tudom: el kell adni magukat. Nem kell félreérteni: így is büszkék lehetünk például az Everwoodra, a The Raven's Nest albumuk elég jó kritikákat kap külföldön, míg a Dreyelands és a Mindfields Factory egyre ismertebb lesz. Vagy akár az Ektomorfot is említhetnénk, akik tényleg híresek külföldön.
Sajnos viszont ennek ellenére is azt kell mondjam, Magyarhonban igen gyér a metal/rockzene. Hiába nekünk a Dalriada, amely majdhogynem egyedüli a stílusában, az Ektomorf, vagy akár a tehetséges új zenekarok, mégse mondanám, hogy el vagyunk látva olyan zenekarokkal, akik újat is mutatnak, jók is, és nem oszlanak föl az első nagylemez után. Aki nem érti: itt a Gire-re utaltam, akik egy egészen jó debütáló albumot dobtak ki, majd feloszlottak. Sajnos ez a hiány egyértelműen a többség teljesen más zenei ízlésére fogható, s ez ellen nem lehet semmi tenni. Addig, magyar amatőrök, küldjétek szorgosan a demokat. Ha elég sokan, és elég jók vagytok, ezt az egész cikket lehet kitörölni, és újat írni helyette, melyben már éltetem inkább a magyar rockzenét.

Egyet nem muszáj érteni a cikk tartalmával: ha nem tetszik valami, mondd el a fórumon: http://crusadeofmetal.extra.hu/. Mivel ez az első cikk a rovatban, szívesen olvasnék véleményeket, hogy mi hiányzik belőle, miből van sok, és, hogy mit formáljak rajta.

Ajánlom: (Teljesség igénye nélkül)
* Nova Prospect
* Everwood
* Ektomorf
* Mindfields Factory
* korai Black-Out
* Dalriada
* Cross Borns
* Gire
* Wendigo
* Age of Nemesis
* Agregator

Dethklok - The Dethalbum

Előadó: Dethklok
Album: The Dethalbum
Genre: Melodic Death Metal
2007
Williams Street Records









A Dethklokról volt már szó ezen a blogon: ez az amúgy nem létező zenekar, amely mégis létezik. Tisztán kifejezve: a Dethklok a Metalocalypse nevű rajzfilmsorozat virtuális zenekara. Mivel az egész sorozat tulajdonképpen a zenéről, a metal műfajáról szólt, s inkább kis részben magáról a zenekarról, ezért várható is volt, hogy - a popkultúrában ismeretes Gorillaz nevű mutogatóbanda megoldását utánozva - a Dethklok is meg fog jelenni, mint létező zenekar. Az album túlnyomórészt a sorozatban hallható dalokat tartalmazza, csak újrahangszerelve és sokkal jobb körülmények között felvéve. Az egész zenét két ember szolgáltatja: Brendon Small, aki amúgy a sorozatnak is a kiötlője, és Gene Hoglan. Brendon játszik dobon kívül minden hangszeren, s ő szolgáltatja Nathan Explosion hörgő hangját is. A gitárjáték profinak mondható a lemezen, de nem is csoda, hiszen Brendon a berklee-i konzervatóriumban végzett, ahonnan olyan ismert zenészek bukkantak fel, mint Mike Portnoy, John Petrucci, Steve Vai vagy Joe Satriani. Gene-t pedig nem hiszem, hogy be kellene mutatnom: a néhai Strapping Young Lad gyorslábú, testes dobosáról van szó, aki Devin Townsendnek a szólóprojektjeibe is belesegített. Papír szerint jó páros, s most nézzük, mi lett belőle.
A dal a Murmaiderrel indul. Kicsit blackes intro után deathes gitártépéssel, kevéske háttérhanggal. Mivel a dalok többségét a sorozatból vették ki, ezért nem biztos, hogy mindnek van értelme szövegileg - viszont vannak olyanok, amelyek nagyon durva önkritikai és stíluskritikai elemeket tartalmaznak, illetve paródia-jellegűek. A dob és gitárjáték valóban jó, viszont Brendon hörgése kicsit túl egyhangú, illetve inkább hasonlít egy rekedt beszélgetésre, mint a megszokott hörgésre.
A nem túl erős indítás után viszont azonnal a kedvenc dalom következik: a Go Into The Water (vagy csak simán Into The Water, kinek hogy tetszik) egy nagyon fülbemászó, lassú riffel indít, s érezhető Gene Hoglan dobolása is, főleg a rajzfilmes verzióhoz képest. Az átvezető szólózás pedig egyszerűen fantasztikus, azonnal beleszerettem a dalba. Kár, hogy a hörgés kicsit ront az összképen, de mégse nevezném annyira rossznak, hiszen beleillik a nótába.
Az Awaken is jó riffel indít, viszont itt érződik leginkább, mennyire egyhangú a vokál. Főleg, hogy a kórusrészek is hasonlítanak Nathan témáira. Egészen gyors tempójú dalról van szó, Hoglan-féle szaggatásos lábdob ritmussal, s egy kicsit egyszerűen tűnő riffsorozattal.
A Bloodrocuted énektémája inkább rapre hasonlít, mint death vokálra, a gitártémája pedig kicsit heavy metal/hard rockos beütésű. Ezek így egészen érdekes elegyet alkotnak a teljesen deathes, durva dobtémával. A rövid dalba belefért egy rövid gitárszóló is.
A negyedik dal, a Go Forth and Die újra visszatért a gyorsabb tempójú melodic death metal stílushoz. Az első kritikusabb hangvételű dal, amely a felsőoktatást, pontosabban magát az egyetemi/főiskolai tanulmányokat veszi céljaként. A dal közepén a rövid gitár-dob "párbaj" kifejezetten tetszik, Hoglan nagyon sokmindent képes kihozni a dalokból.
A Fansong is egy újabb kritika, önparódia. A kicsit egyszerű riffekre épülő gitártéma mellett újra rappelős, pörgős beszédre emlékeztető vokál vezeti a dalt, a témája pedig, ahogy a címe is mutatja, maguk a rajongók. Meglepő, de a maga vulgáris, túlzó módján igazat is szól a szöveg. Zeneileg érdekes megoldás a torzított gitárhangzás a közepén, leginkább azért, mert így három gitár is szól, s ebből kettő egy furcsa, kicsit régi kazettásmagnó hangzásra emlékeztető effektben szól meg.
A hetedik szám, a Better Metal Snake kicsit Children of Bodomos indítással robban be, magasabbra hangolt gitár jellemzi. Viszont sajnos jellemző az is rá, hogy igencsak monoton, és meg lehet unni hamar. Nem tartozik a lemez erősségei közé a dal.
A következő dal a The Lost Vikings. Kevéske viking metal hangulat is van benne. Nem rossz dal összességében, a háttérbe szorult riffelgetés mellett szólózás is van benne, s egy kevéske, éppenhogy hallhatóan csilingelő torzítatlan gitár is. Dobtémájában Hoglan hozza, amit kell. Főleg a gitárjai miatt (bár néha a dobok miatt is) van egy kevésbe Ensiferum hangulatom tőle, és ez egyáltalán nem baj.
Most néhány rövidebb dal következik a Thunderhorse vezetésével. Ahhoz képest, hogy a sorozatban a világ legjobb bandájának tekintették, katonák körözték, rajongók lettek öngyilkosak amiatt, hogy késett a lemezük, nem mondani, hogy annyira különleges zene. A Thunderhorse inkább egy egyre inkább gyorsuló, melodeath klisékre épülő instrumentális nóta. Nem mondom, hogy a riff és a dobtéma rossz, de igazából semmi új.

A Briefcase Full of Guts kicsit thrash-es riffel indul, de végül megmaradunk az eredetileg tervezett stílusnál. Sajnos a vokál tényleg nagyon monoton, mindig ugyanabban a hangnemben elmondja tulajdonképp a dalokat Brendon. A legtöbb dallal ellentétben ennek a ritmusa lassul, ahogy a végéhez közeledünk, s bár ez érdekes megoldás, nem menti meg az unalomtól a nótát.
A Birthday Dethday viszont egészen vicces szöveggel rendelkezik. Az alapvető biológiai hibát is beleszámítva (ugyanis a születésnap nem egyenlő a fogamzás napjával, a szövegben pedig ez áll), maga a szöveg is viccesnek szánt. Kicsit Sepulturás beütése is van az egyik riff-dob átvezetőnek, de amúgy gyors tempójú death vezeti a számot végig.
A Hatredcopter indító vokálja még bele is illik a dalba, kicsit mintha javult is volna, de amúgy később, a tiszta ének megmenti valamennyire. Egyébként a dal maga szerepelt a Fűrész 3-ban is, szóval a közönség előtt is ismert lehet. A tiszta vokál nagyon emlékeztet James Hetfield hangjára, de kiderült, hogy csak Brendon Smallnak hasonlóak az énektudásbeli adottságai. Nem rossz nóta ez, teljesen deathes, váltakozós.
A Castratikon Iron Maidenes riffel indul, szaggatott, inkább power/death keveréknek tűnik. Végül azért csak visszatérünk a stílusra. Semmi különös nincs benne, kicsit túl egyszerű, túl sokat hallott témáról van szó.
Az utolsó előtti dal a Face Fisted. Gitárban éreztem egy kis hibát, mintha a riffelgetés közben egy pontnál rossz lefogást alkalmazott volna. Bár lehet, hogy szándékosan ilyen. A dobtémája deathes, de kicsit néhol progos is, s inkább a technical death metalra emlékeztet így, mint melodicra.
A Dethharmonic a záró dal. Egyértelműen a divatos szimfonikus zenekar-metal zene vegyítést parodizálja ki, pontosabban leginkább a Metallica féle S & M-et. Vonós szólamokkal izgalmassá tett dalról van szó, amit már a monoton vokál se ronthatott el, ugyanis a hangszerek újra a helyükön vannak, és a szimfonikus résszel egy érdekes számítógépes játékzenei érzetet is kelt bennem. Leginkább Michael Hoenig szimfonikus zenéjére emlékeztet. Mindez után, zárásnak pedig a sorozat főcímdala is itt van, a rövid, értelmetlen hápogás.
Akit érdekel, annak ott van a Deluxe Edition, egy bónusz lemezzel is. Azoknak ajánlom inkább, akiknek tetszik a zene - ami egyébként nem olyan rossz, csak monoton -, illetve akik szeretik a komédiát, ugyanis 1-2 kivágott humoros rész is szerepel a dalok mellett, illetve egy tiszta vokálos hard rock dal is. Az albumról annyit, hogy egyszer mindenképp hallgatható, de néhány nagyon jó dalon kívül egymást követik az átlagos szerzemények. Viszont jó pont, hogy valaki végre a stíluson belül is tudott önkritikát alkalmazni. Ha Brendon fogadott volna fel jobb vokalistát, lehet, sokkal jobb is lehetne a lemez, de így csak annyi, amennyi. Kár érte.

Értékelés: 78 %

Ayreon - 01011001

Bár még a megjelenés nagyon messze van - újabb egy hónappal tolták el, így már 2008. januárjában érkezik az újabb potenciális remekmű -, azért érdekes néhány szót ejteni a készülő Ayreon albumról. A teljes énekeslista rendelkezésre áll már számunka, s meg kell mondanom, ez is egészen tekitélyt parancsoló, ahogy a The Human Equation-é volt. Bár most az énekeseket, zenekaraikat ismerve inkább power és symphonic metalból válogatott Arjen Lucassen, s kevésbé a prog stílusból, mégse mondhatom, hogy egyoldalú lesz, hiszen ez utóbbi stílus is képviselteti magát, illetve a sample-ök alapján sok más stílus is újra keveredni fog az Ayreon-vegyülettel. Az énekeseket, ahogy a korábbi albumon, a Flight of the Migratorön is, Arjen két részre osztotta: az egyik ilyen az Örök (Forever), a másik pedig az Ember (Man). De, lássuk is azt a névsort, természetesen szétválogatva a csoportokat.

Forever
* Hansi Kursch (Blind Guardian)
* Daniel Gildenlöw (Pain of Salvation)
* Tom S. Englund (Evergrey)
* Jonas Renkse (Katatonia)
* Jørn Lande (ex-Masterplan, ARK)
* Anneke van Giersbergen (ex-THe Gathering)
* Steve Lee (Gotthard)
* Bob Catley (Magnum)F
* Floor Jansen (After Forever, Star One)
* Magali Luyten (ex-Beautiful Sin, Virus IV)

Man
* Simone Simons (Epica)
* Phideaux Xavier
* Wudstik
* Marjan Welman (Elister)
* Liselotte Hegt (Dial)
* Arjen Anthony Lucassen
* Ty Tabor (King's X)

Személy szerint mikor megláttam Gildenlöw nevét, ordítottam egy hatalmasat, hiszen, habár a Pain of Salvationt nem szeretem, de Danielnek hatalmas hangja van, így biztos, hogy valami nagyot fog alkotni. Különösen örülök még Hansi Kursch-nak, én már korábban is alkalmaztam volna. Az Ayreon ismerőinek viszont feltűnt, hogy vannak nevek, akik nem először szerepelnek: Floor Jansen, Anneke van Giersbergen. Ők újra a visszautalásait erősítik az albumnak, hiszen a 01011001 története egészen visszanyúl az Into The Electric Castle-ig, a Flight of the Migratoron át. Apropó, 01011001: ennek a jelentése Y, binárisan van kódolva. Érdekes lemezcím.
A sokat említett sample-ök letölthetők a hivatalos Ayreon website-ról is (www.ayreon.com a gyengébbeknek), de én is közzéteszem őket. További információ, hogy a számkódok alapján ki-kicsoda, természetesen a hivatalos oldalon.
Így, hónapokkal a megjelenése előtt, 15 percnyi sample anyagokkal azt kell mondanom, hogy hatalmas album lesz megint. S bár én nem kedvelem a scifi történeteit, próbálva értelmezni ezeket a rövid kivágott részeket, lehet, hogy nem is lesz vészesen csak scifi az Y, vagyis a 01011001.

Sample: http://mp3cyr2.extra.hu/ayreonsample.zip

Dream Theater - Scenes From a Memory

Előadó: Dream Theater
Album: Metropolis Pt. II - Scenes From a Memory
Genre: Progressive Metal
1999
EastWest Records









Milyen régen is volt már, mikor ez a lelkes prograjongó banda kiadta első lemezét, majd kis alkotói csendet követően az azóta is a legjobbak közé tartozó második, Images and Words lemezét. Az akkori felállás, Kevin Moore, James Labrie, Mike Portnoy, John Petrucci és John Myung volt - tehát csak a billentyűs poszton történt azóta változás, de ott kétszer is. Ezen a lemezen pedig volt egy dal: Metropolis pt. 1. Sokak szerint a mai napig a legjobb Dream Theater dal. S ekkor kezdődött az úgynevezett Dream-skatulya is, amely azt jelentette, hogy az egyre növekvő népszerűségű zenekar nyomán rengeteg klónzenekar jött létre, illetve sokan követték a már kitaposott utat. De ez más kérdés, most a Scenes from a Memory-ről van szó, amely annak a bizonyos dalnak az egy egész lemezen át történő folytatása.
Tulajdonképp érdekes a cikknek a kategóriaválasztása is, hiszen ezt az oldie rock-ba teszem. De miért is, hiszen sokkal régebbi lemezeket is kritizáltam már. A megoldása nem túlságosan kézenfekvő, és enyhén csavaros is: ha szereted, ha nem, a Scenes az egy korszakalkotó lemez volt, egybesűrítve az elődök (Rush, Pink Floyd) legjobb tulajdonságait, s ezzel beírta magát a történelemkönyvekbe is.
A lemez koncepciós tehát, s egy enyhe bevezetéssel indul: intro beszéddel, óraketyegéssel, majd Labrie énekkel és Petrucci akusztikus gitárral. A motívum maga leginkább a későbbi, The Spirit Carries On balladára emlékeztet, illetve azt vetíti előre.
Majd, mint egy újabb intro, az Overture 1928 robban be a maga instrumentalitásával. Modern koncerteken is szívesen játszák, mint felvezető nótát, s nem csoda. Rendkívül technikás gitárjátékával, változatos dobjaival és aláfestő szintetizátorjátékával alaposan felkészíti a hallgatót a lemezre, hiszen már itt va nbenne minden: billentyűs vezette progresszív dallam, metalos brutalitás, technikás hangszeres játék, fülbemászó szólam, és nem utolsó sorban Dream-skatulyás Rudess zongorajáték.
A dalt záró dobtémából azonnal, megállás nélkül kezdődik a következő dal, amelyet szintén szívesen szoktak játszani rögtön az Overture után élőben: a Strange Deja Vu. James énektémája nem túl komplikált, s igen élvezhető. Rengeteg a váltás a dalban, az átvezető, gyorsabb részek, illetve a hangszínváltó bridge-énektéma. Mike Portnoy szerintem itt mutatta meg csak igazán, hogy tud dobolni: sokkal változatosabb ütemben szólnak a lábdobok, kevesebb az egyszerűen csak brutális, sokáig tartó blastbeat, és a tam-cin igen jó arányban van egymással.
A következő dal a lemez változatosságát bizonyítja: a Through my words egy balladikus, zongora-ének duett vezette dal, amely előrevetíti a Through her Eyes motívumát. Leginkább ez is az Images albumra emlékeztet, a Wait and Sleep dalra, leginkább amiatt, hogy csak ének és zongora van benne.
Szusszanásnyi időt se adnak a dalok között: a Fatal Tragedy sötétebb hangulatú zongorajátékával, indul, majd hirtelen egy akkordpengetéssel átvált a Through my wordsből az igazi Fatal Tragedy-be. Később a dob és gitártéma egyaránt power metalra emlékeztet, proggal keverve: hol egyszerű, szaggatottan egy riffet játszó, máshol pedig hol több riffet egybeolvasztó. Tipikusan Dreames vonás az egyes hangszerek felsikítása is, mint például a gitár és a szinti felcsendülése. A dal második fele már inkább prog: rengeteg progresszív játékkal. Első kisebb negatív beütésem itt jön elő: majdnem ugyanazokat a motívumokat hallgatni három-négy percen keresztül nem biztos, hogy túlságosan szórakoztató. De, el lehetett viselni.
Ami utána jön, az már durvább. A Beyond this life metalosan durván indul, s marad végig ez a gyors tempójú, de szaggatottan gyorsuló és lassuló téma. Kicsit olyan, mintha Mike Portnoy igazi dobtudását szerette volna megmutatni a hallgatóknak, ugyanis itt a a blastbeates Metallica-dobolástól kezdve, cin-központú, váltott ritmusú játékig minden van a repertoárban. Az énektéma újra nagyon egyszerű: kevés torzított, beszédszerű rész után tiszta Labrie ének. Ez a dal kicsit a mélypontja a lemeznek: a refrén egyszerűen nem jó, s a rengeteg furcsa instrumentális és énekes bridge elvont egy keveset az élvezhetőségéből. A torzított, jobbra-balra dobáltg gitárhangzás pedig nagyon is idegesítő, de ezt már pár, hasonló esetben kifejtettem. (Ugye, Mogwai és társai.)
Ezt pedig egy szép ballada követi: a Through her Eyes, aminek a vezértémáját már elővezette a Through my Words. Talán ebben a dalban hallatszódik leginkább a basszusgitár, s hatalmas szerepe van a kellő hatás elérésében. Labrie éneke elég jó, de azokat a kicsit popos, aaaa-zó vokálok viccesek. Leginkább ének és akusztikus gitár vezette darab, enyhe, nem eltúlzott szólózással.
Egy újabb hatalmas dal következik ezután: a Home egyrészt fontos koncerttéma, másrészt meg szintén egy változatos darab. Keleties motívummal, kevéske introval indul, majd egy ének és refrénorientált progresszív, középtempójú dallá formálódik. Fontos szerepe van a basszusnak is és a gitárjátéknak is, de a dobok és a szinti is gyakran előtérbe kerül. A végefelé van egy hosszabb instrumentális rész is, illetve átvezető bejátszással a történetbőn.
A The dance of eternity az egyetlen teljesen instrumentális dal a lemezen: az eredeti Metropolis pt. 1 dalból is vannak bejátszások benne, de a lemez korábbi számainak 1-1 motívuma is megjelenik. Egyes témák már ismerősek lehetnek, illetve nagyon hasonlók voltak már máshol: például Liquid Tension Experiment, vagy akár későbbi Dream lemez. Legfeltűnőbben a vadnyugati zongorajátékra emlékeztető rész, ami az új lemez, a Systematic Chaos The Dark Eternal Night című dalán is hallható.
Ezt egy lassabb, zongora-vezette dal, a One Last Time követi. A dobtémája sokkal lágyabb, rengeteg cinnel, kevesebb, ütemesebb lábdobbal. Kisebb gitárszóló után pedig egy átvezető része van, amely egy kissé diadalmasabb befejezést ad a dalnak, ami a végére azért leül egy picit.
És az utolsó előtti dal a nagy kedvenc, a balladák balladája: a The Spirit Carries On. Az, hogy mennyire sikeres darab, erre csak egy személy példa: édesanyám ki nem állhatja a rock/metal zenét, de azért a The Spirit Carries On-t feltetette velem a mobiltelefonjára. A dal eleinte egy ének és zongora/szinti vezette, lassú, érzelmes hangvitelű darab. Az énektémája gyönyörű: igazi katarzisélmény, még James hangjával is. Nem csoda, hogy koncerten is nagyon fontos szám, hiszen a hallgathatósága mellett a technika is fontos szerepet játszik benne: Mike Portnoy nem túl durván, mégis technikásan játszik, Petrucci gitárszólója pedig pontosan idevaló. Ennél jobban össze se lehetett volna dobni a dalt, a szövegének pedig, az album ismerete nélkül is van értelme. Theresa Thomason aláfestő éneklése pedig egyszerűen csodálatos. A dal, együtt így, nagyon hatásos. Komolyan mondom, vannak helyzetek, mikor egyszerűen meg tudom könnyezni.
Egy nagyon jó lemez ért a végéhez, s ezt hogy is lehetne máshogy befejezni, mint az előbbiek összefoglalásával, és egy csattanóval: a Finally Free rengeteg új motívum mellett a régebbi dalokból is vesz egy-egy riffet, énektémát, zongorakíséretet. Intronak megint akusztikus gitár van, illetve a hipnoterapeuta beszéde, s egy kis vonós is megjelenik. A koncepcióhoz szükséges háttérzajok után pedig jön maga a dal: a Finally Free motívuma magában is nagyon jó, de összevegyítve a többivel igencsak ütős vegyületet ad. Igazság szerint egészen heroikus hangulata is van a dalnak, főleg a végén, az utolsó résznél, amikor akusztikus gitárból vált át hirtelen a teljes zenekarra. Egyetlen idegesítő motívuma az outro, amikor is, lezárva a történetet, a televízió sistergése hallatszik jó sok ideig.
Néhány szó a történetről is: egy szerelmi háromszögről van szó, amikor az udvarló férfiak testvérek, s mindketten ugyanazt a nőt szemelték ki egymásnak, aki nem tud dönteni közöttük. Majd, mikor meghozta volna a döntését, a másik férfi megjelenik, megöli mindkettőjüket, és magával is végez. Évtizedek múlva, ezen emberek lelkei új gazdára találtak: Nicholas-ban, aki előző életében Victoria volt, a Hipnoterapeutában, aki a Szenátor volt, azaz a Sleeper. Mivel ő volt az, aki előzőleg lelőtte a lányt, ezért a sors megismétli önmagát, mikor már Nicholas tényleg megszabadult volna a problémáitól.
Összességében a lemez hatalmas lett. Biztos vagyok benne, hogy rocktörténelmi anyagról van szó, fülbemászó, hallgatható motívumokkal, igazi, metal-lovagos* gitárszólókkal, hangszeres játékkal. Nincs is nagyon mit mondani már róla, csak a végeredményt.

Értékelés: 98 %

* A mindenkori mesebeli lovag bőrébe bújtatott metalzenei alstílusokat
megmagyarázó, kicsit kiparodizáló írások. Rendkívül viccesek, néha még igazak
is. Az ide illő idézet:
PROGRESSZíV METÁL: A lovag gitárral érkezik, 26
percig szólózik a kastély előtt, a sárkány öngyilkos lesz az unalomtól.
A lovag felmegy a királylány hálószobájába, újabb gitárszólót ad elõ,
amibe a konzervatóriumban végzősként tanult összes technikáját
beleszövi. A királylány megszökik, és a HEAVY METÁL lovag keresésére indul.

The Project Hate MCMXCIX - Cyber Sonic Super Christ

Előadó: The Project Hate MCMXCIX
Album: Cyber Sonic Super Christ
Genre: Industrial Melodic Death Metal
2000
Massacre/Pavement









A The Project Hate neve már sokótoknak nem ismeretlen valószínűleg: Lord K Philipson zenekara már ezen, első lemezével is rajongók hadát állította maga mellé, s érdekes hangzásával és vegyületeivel egy új, üde színfoltot vitt a néha már túlsablonizált melo-death stílusba. Egy egészen izgalmas, de meglehetősen rossz minőségű első lemez, a Deadmarch, és egy demo után pedig kiadták azt, amely elindította a gyűlölet lavináját: a Cyber Sonic Super Christ-ot. A lemezt a viszonylag hosszú dalok jellemzik, s minden hangszert az alapító, Lord K játszott fel, a vokáltémákat pedig hörgés-női ének felállásban Jörgen Sandtröm és Mia Stahl biztosította. Szövegeiben egyszerűen, s egyértelműen a keresztény egyház ellen szól, s megjegyzem, jól.
A The Divine Burning Of Angels-zel indul a lemez, egy ritmusgitár és szinti vezette hörgős darab. Tempóját nézve nem túl gyors, inkább csak egy lazább felvezetője a lemeznek. A lemez minősége viszont nem épp a legjobb: kicsit túlságosan hátraszorult dob és szintitémák, mindent elnyomó hörgés, és alig hallatszódó női ének jellemzi. A gitár és a női vokál viszont rendkívül jól összedolgozik: a dal ezen a részeken mindig kevésbé tűnik keménynek, s az átvezető részek egyértelműen egy kicsit modernebb, változatosabb érzést nyújt.
A második dal a The Swarming Of Whores. Szintitémájában engem kicsit a Gire-re emlékeztet, különös, keleties dallam jellemzi. Sajnos a két dal tiszta énekvonalában nem érzek túl sok különbséget, s őszintén szólva, egészen hasonlónak tűnnek. A dalt inkább a ritmusgitár vezeti, de rengeteg felütése, átvezetése van a szintetizátoroknak, a dobok pedig igen technikásak, de sose rugaszkodnak el a daltól annyira, hogy kiemelkedőek legyenek, s inkább csak a háttérben maradnak. A TPH zenéjében több a gitár, mint a Gire-ben volt, ami nem rossz dolog.
Ezt a Self-Constructive Once Again követi. Sokkal lassabb téma, mint az előző kettő, s sokkal inkább érződik rajta egy kis elektronikus zenei hatás. Csilingelőivel, torzított dobjával újra azt a keleties hatást éri el, illetve szintetizátorai is hasonló szerepben vannak. Sajnos el kell mondani, hogy ennek a szintitémái se mindig túl fantáziadúsak, viszont a női ének egészen jól sikerült. Kicsit olyan popos hatást kelt, de Mia Stahl nagyon jól ötvözi a két stílust jó hangjával.
A negyedik dal a Nine Spectrums Of Impurity, amely már sokkal gyorsabb témájú. Gitárja gyors ritmusban riffeket tép, dobja pedig cinközpontúan követi, míg minden fölött egy egyszerű zongoratéma hallatszik. Az amúgy instrumentális dal maga igen hátborzongató, a zongorajáték nyugodtsága a többi hangszerhez képest kicsit idegtépő, illetve később, ahogy a motívum változik, még inkább az lesz.
Ezt a Soul Infliction követi, középtempós darab, s a legérdekesebb benne, hogy még a hörgést is torzították. Leginkább ez újra szintivezette, de a váltások itt egy kicsit inkább feltűnőbbek.
Egy újabb lassabb szám: az Oceans Of Seemingly Endless Bleeding, kicsit mélyebbre hangolt, de tiszta gitártémái vannak, s a szinti újra inkább aláfestő szerepet tölt be, s néha, átvezetőként elektronikus témák is megjelennek, majd a dal végére egészen tempós lesz a szám.
Az utolsó előtti dal az antikereszténységtől igencsak szétrobbantó Christianity Delete. Így, a lemez végére kicsit unalmasak ezek a nagyon hasonló dalok, illetve a kicsit szegényes szintitémák. A dob változatosságára egy szavam se lehet, illetve a vokáltémák is a megfelelő mértékben váltakoznak. A végére a szaggatottsága viszont különösen tetszik.
A befejező dal a With Desperate Hands So Numb, rengetegszer váltakozó tempóval, átvezetőkkel, bridge-részekkel. Talán a legkülönlegesebben megírt darab, és kis gitárszólózás is belefért szerencsére. Jó befejezése ez az albumnak.
Nekem személy szerint a The Project Hate nem a kedvenc zenekarom: ezt az albumot is kicsit túl monotonnak találtam a végére, s hiányoltam a basszus és gitártémákat. Emellett viszont mindenképp egy új színt visz a metalzenébe, a gitár és szinti vezette témáival, jól megspékelve elektronikus hangzással, és a hörgés/női vokál folyamatos váltakozásával. Egyedül a záró dal végén lévő, folyamatosan ismétlődő "kill" kifejezés idegesít nagyon, de ezt egyszerűen át is lehet ugrani, hiszen onnan már semmi lényeges nincs a lemezen.

Értékelés: 90 %

Újraindulás

Sziasztok!

Tapasztalhattátok, hogy egy (jó) ideje nem volt semmi frissítés a The Crusade of Metal oldalán. Ennek az oka nagyon nagyon egyszerű: nekem, mint a legfőbb szerzőnek tanulmányi okok miatt nem volt nete új "otthonában", a társam pedig 1: lusta volt írni, 2: neki se volt ideje rá. Elnézést kérünk mindenkitől, sajnos az ilyen megesik. Jövő héten remélhetőleg az én problémáim megoldódnak, így végre felrakhatom az új cikkeket az oldalra. Egyelőre Gire, Dethklok és Iced Earth van a talonban, de rengeteg más, új/régi zene is van, s igazából csupán a szabadidőm mennyiségétől függ, egyszerre mennyi okoskodást zúdítok a nyakatokba. Csak néhány ezen nevek közül: Epica, Poverty's No Crime, Deadsoul Tribe, Riverside, Raintime, és természetesen sneak-peak a legújabb Ayreon albumba! Ez utóbbit többszörösen megérni megvárni...

Cyric