Elvenking - The Scythe

Előadó: Elvenking
Album: The Scythe
Genre: Folk/Power Metal
2007
AFM Records










Belátom, kicsit tovább tartott a csend a The Crusade of Metal-on, mint szerettem volna. De ez nem azért volt, mert nincs elég zene, vagy szabadidőm: egyszerűen belefáradtam egy kicsit, meg kellett állnom, pihennem kellett. De most újra itt vagyok, és nem is akármivel. Emlékeztek még, mi volt az első helyen a 2007/II. toplistámon? Hát igen - az Elvenking új album. Néhány felcsigázó sample után, egy teljes dal, és egy videoklip után végre ezt is megéltük: az első kalózverzió már meg is jelent. Végighallgatva csak annyit tudok mondani, hogy, bár illegális volt, amit tettem, de teljesen megérte, ugyanis így alig várom, míg eredetiben kezeim közé vehessem majd a The Scythe-ot, és remélhetőleg a Digipack verziót. Mielőtt csúnya bácsik megszólnának, szívemre tett jobb kézzel, és felemelt ballal megesküszöm, hogy megveszem a lemezt, és nem károsítom a zeneipart.
De térjünk is rá a The Scythe-ra. A lemezt beharangozó zenekari hírek azt vetítették előre, hogy az Elvenking meríteni fog a korai In Flames zenéjéből, és a melodic death metal stílusából, és a lemez hangulata sötétebb lesz, mint bármelyik eddig. A megjelent sample-ök ezt igazából nem támasztották alá, habár volt egy-két mélyebbre hangolt gitárriff, és egy kis hörgés. Bár olyan szinten, mint vártam, nem lett egy power/death/folk metal zenekar az Elvenking, mégsem mondhatom, hogy csalódtam, hiszen egyértelműen érezhető, hogy a lemez koncepciója alaposan fel lett építve, a hangszeres megoldásokban pedig olyan zenekarok stílusjegyei észlelhetők, mint Wintersun, Ensiferum vagy akár a korai In Flames.
A nyitódal, a The Scythe már ismert volt: ez volt a hivatalos Elvenking MySpace oldalon az online hallgatható teljes nóta. Rövid, narrátor-beszélt szöveges intro után berobban a dal. A gitárok itt még magasabbra hangoltak, sokkal inkább power metalosabbak, de rengeteg hörgős átvezető, illetve aláfestő rész van. Rendkívül dallamos nóta, érdekes hegedűvel, bár nem túl bonyolulttal. A refrén nagyon fülbemászó, s szintén nem túl bonyolult. Kezdésnek nem rossz, a hirtelen váltások tetszenek, feldobják a nótát. Bár belegondolva, hogy a halálról szól a lemez koncepciója, mintha egy kicsit túl vidámra sikerült volna a The Scythe.
A második dal a Lost Hill of Memories. A kezdete kicsit ismerős, gitár és hegedűfelütésekkel tarkított, majd aláfestésként egy kis elektronikus hangzás. Ez utóbbi kicsit túl popossá teszi a dal elejét, illetve az egyik átvezető és a refrén is igen popossá sikerült. Potenciális második kislemezdal lehet. Ennek ellenére nem olyan rossz ez, van egy egészen jóra sikerült, bár rövidke gitárszóló is benne, illetve a hegedűszólam is érdekes.
A harmadik szám az Infection. Ez volt a második sample, amit meg lehetett hallgatni. Bár az indulásából a dalnak nem számítottam volna arra, ugyanis az a bizonyos rész, és az indulása teljesen eltér. Mintha nem is egy nóta lenne. Ez a változatosság izgalmassá tette a dalt, a mélyebbre hangolt gitárok, és hegedűszólamok pedig csak fokozzák ezt az érzést. Kicsit úgy is tűnik, mintha új riffekkel is kísérletezgetnének az Elvenkingnél, a gitártémák az előző, The Winter Wake albumhoz képest sokkal színesebbnek mondhatóak. A legtöbb dal végén, így ennek is van egy levezető, narrációs rész. Érdekes megoldás, szinte mindig más stílusú zenei aláfestése van, bár nem nagyon lehet érteni, mit mond.
Ezt a Poison Tears követi, újra egy gyorsabb téma, kicsit szoftos hörgéssel, viszont egy nagyon jó refrénnel és hegedűdallammal. Az elektronikus hangzásokat kicsit furcsának találom ebben a zenében, bár nem megszokhatatlan. A dobtémája nagyon pörgős, bár egyszerű, majd a dal közepén egy hirtelen váltás, törzsi dobhangzásra, SuidAkrA-s hegedűre, és akusztikus-elektromos gitárhangzásokra.
A Riddle of Stars akusztikusan kezd, a hegedűtéma pedig Wintersunra emlékeztet teljesen. Majd a váltás már inkább egy dallamosabb, 80-as évekbe visszanyúló heavy metal témára. Az új lemez dalai kicsit hosszabbak, mint a korábbiak - bár a The Poem for the Firmament hosszúságát, illetve a The Neverending Nights-ét egyik se üti meg - és sokkal változatosabbak, sokkal több hirtelen váltás van. Egyedül a már említett The Poem for the Firmamentben hallhatott gitárszólókat hiányolom, ugyanis bár rengeteg az instrumentális rész, és vannak szólók is, olyan grandiózus még egy albumon se volt azóta, mint az említett dalban.
Ezt a Romance and Wrath követi, sokkal lassabb, tényleg kevésbé vidám témájú dal. Végre. Ezt azért elvártam, hogy ne legyen minden olyan nagyon irrealisztikusan vidám. Két vokáltéma is van, illetve néha úgy tűnik, hogy több is, és a lágy énekléstől a bandakórusig és ordibálásig minden van benne. A gitár is kicsit deathesebb lett, több felcsapással, illetve torzítással. A tempó váltakozása nem hagyja, hogy leüljön a dal. Igazából tényleg nagyon jó dal lett, változatos, jónéhány hörgéssel. De be kell vallanom, Jarpen hörgése lényegesebben jobbak voltak, mint ezen az albumon Damna és Aydané.
Akusztikus felvezetés után következik pedig az első klipnótája az Elvenkingnek, a The Divided Heart. Tudtam, hogy videók miatt gyakran vágnak meg dalokat, de annyira feltűnően, mint ezesetben, ritkán hallottam csak. A dal továbbra is nagyon tetszik, egy szomorúbb, dallamosabb balladaszerűség. A klipverzióhoz képest lényegesen hosszabb, illetve a gitárszóló is tovább tart benne, ami mindenképp egy nagy piros pont, illetve a felvezetés is kicsit tovább nyúl.
Az Elvenking albumoknál már meg lehetett szokni, hogy vannak folkos, teljesen akusztikus nóták. A The Scythe-on a Totentanz teszi ezt ki, amely tulajdonképp a narráció alá játszott akusztikus hangszerek tengere. Nem egy On The Morning Dew, vagy The Poem for the Firmament, de nem rossz ez se.
Az utolsó előtti dal a Death and the Suffering. Kicsit pörgősebb death metal gitártémával indult, majd szép lassan átalakult power metallá, és ez a kettősség végigkíséri a dalt. Sokkal inkább a tiszta vokál köré épült.
A záró dal a Dominhate. A Romance and Wrath mellett ez a másik 8 perces dal, szóval egészen hosszú. Már az indulásnál is gyorsan váltakoznak a hangszeres témák: hol elektronikus, hol hegedű, hol gitár van, majd tiszta, lágy Damnagoras énektéma. Zendar dobtémája itt egészen változatos, illetve izgalmas is. Erőteljes befejezése a lemeznek, és azt kell mondjam, már legalább 6 meghallgatás után bőven a legjobb Elvenking lemez eddig.
Bár nekem hiányoznak róla dolgok, például a Wyrd albumról sokat emlegetett The Poem for the Firmament dal középkorias, akusztikus, grandiózus felépítése, illetve kicsit a vonósnégyes is, de tulajdonképp más baj a lemezzel nincs. Az egy szál hegedű és a zongora, illetve az akusztikus gitárok jól tartják a frontot folk vonalon, illetve tényleg lett valami abból a beígért sötétebb, death metalosabb hangulatból, még ha nem is olyan sok. Rengeteg fülbemászó refrén, dallam hallható a The Scythe-on, és nem is mindig húzható rá egyértelműen a power metal stílus, ami jót tett a zenének. Mindenkinek ajánlom, hogy vegye meg a Digipackot szeptember 14-én, ugyanis az itt kritizált dalok mellett egy bónuszdal is hallható rajta, és biztos vagyok benne, hogy üti ezt a szintet. Minimum.

Értékelés: 91 %

Gire - Gire

Előadó: Gire
Album: Gire
Genre: Avantgarde Metal
2007
Saját kiadás









Újra itt, újra együtt, kis barátaim. Sajnos volt egy kis probléma a netemmel, illetve az, hogy költöztem, és az új helyen nem volt netem. De, mostmár van, azt hiszem legalábbis. Azóta csak egyetlen kritikát tudtam írni, azt is futtában, így egy kicsit gyengébbre sikerült, mint szerettem volna. Legalább azt láttam, hogy vannak hűséges és állandó olvasóim, úgyhogy nekik KÖSZÖNÖM a figyelmet, a kitartást és a hűséget. Az ironia az egészben, hogy a mostani kritikám tárgya, a Gire idő közben feloszlott. Nem baj, ennek ellenére a debütáló - s egyelőre búcsúzó - albumuk, a Gire élvezhető, s hallgatható.
Az énektémáit nézve az egész albumon rengeteg magyar népzenei motívum jelenik meg. Viszont a magyar nyelvű hörgés továbbra is igen idegen a számomra, s nehezen megszokható. Nem azt mondom, hogy rossz, de annyira nem is jó, néha inkább nu vagy gore beütése van. Viszont hangszereiben torzítatlan gitárok, akusztikus elemek, illetve néha kis elektronika és rejtett törzsiség is megjelenik, amely felemeli az albumot a világszínvonal extreme/avantgarde darabjai közé.
Bár mára csak Kátai Tamás (billentyűs, programok) maradt, úgy döntött, a Gire-t nem folytatja más zenészekkel, mert akkor az nem a Gire lenne.
A Zöld zivatar dallal kezdődik a lemez, gyorstempójú gépdobtémákkal, kicsit "ijesztő", furcsa szintitémákkal, és hörgéssel. A gitár itt még inkább háttérben marad, s aláfestő szerepet tölt be. Rengeteg gyors tempóváltása van a dalnak. A szintitémákat személy szerint én kicsit utánzottnak, illetve idegesítően feleslegesnek érzem, ugyanis nem nagy szerepe van. A szövegekre nem lehet panasz: egészen költői hangzatúak, és van mondandójuk is. A dal egyetlen hibája a monotonsága az első felében, de a második része már rengeteg újdonságot rejt magában: érdekes népi hangszereket, izgalmasan torzított gitárokat és beszédhangokat. Összességében nem rossz nóta, erős kezdés.
Ezt az Aranyhajnal követi, blackes/deathes indítással, gyors dobtémával és ritmust játszó gitárral. A vokál itt inkább gore-os, mikor hörög, ami nagyon nem tetszik. A ritmus is furcsán váltakozik, de szerencsére ez nem idegesítő, viszont az előző dalban megismert szintieffektek megmaradtak. Belegondolva ezek se olyan túl idegesítőek, csak nem olyan fontosak. Kicsit a gitárvirtuózságot hiányolom: bár az uneXpecT-tel felesleges is összehasonlítani őket, de azért kissé előretoltabb gitárjátékot el tudnék ennek a zenének képzelni. Ami viszont mellette van, az a népies beütése, ami az uneXpecT-ből hiányzik.
A Hét madár a harmadik dal, amely bár gyorsan indul, de egy kis instrumentális rész után belassul. Itt tetszik a vokál: egyértelműen, s egyszerűen eköré a népies motívum köré épül az egész dal. Talán az egyik legjobban sikerült nóta, a két gitár hangzása különösen tetszik, illetve a rengeteg különböző gitármegszólalás. A tiszta vokál nagyon üt, illetve a dal második felének a brutalitása is ott van, ahol kell.
Az Éjmély az előző dal végén hallhatott, kicsit groove-os fogással indul. Nehéz egyértelműen besorolni a Gire zenéjét, mert ez kicsit ambientes, lágyabb darab, míg az előzőben volt death/black és néha gore/experimental elem is. Inkább instrumentális dal, rendkívül kevés a vokáltéma benne. Érdekes kimondani, de kicsit nyugtató hatása is van, szóval ajánlom minden idegbetegnek.
A Törjön testünk! az ötödik dal. Kicsit itt monoton kezd lenni az album, a szintitéma ugyanazon sablon alapján, csak más motívummal. Újabb ambientes hangulatú darab.
A Bábel végre egy újabb durvább, brutálisabb dal. Gyors dobtémával, hörgős vokállal, váltakozó ritmussal. Kicsit már megszokott, hogy a szám közepén váltás van, majd visszaállás az eredeti felépítésre, de szerencsére ez kicsi löketet ad az egésznek.
Ezt az Eocén Expressz követi: sajnos kicsit sablonos Gire témával. Ennél a pontnál már tényleg nehéz sok újat találni a zenében sajnos. Bár a szintitémák most azért kicsit másak, még ha nem is nagyon, viszont a dobtéma majdnem mindig ugyanolyan volt, illetve a gitárt nagyon hiányolom.
A Nyártáj egy újabb gyorsabb témájú, igazából semmi különlegeset nem lehet róla elmondani. Hasonló a felépítése, mint az előző deathes daloknak.
Az utolsó előtti dal a Trans Express, ez már egy sokkal gyorsabb, szerencsére másabb dal, mint a többi. A szinti továbbra is kicsit idegesítő, de elfogadható. Hangulatát nézve kicsit emlékeztet a többi magyar rádiómetalra, de zeneileg lényegesebben jobb azoknál.
A záró dal a Nádak, Erek, az egyik kedvencem az albumról. Ambientes, akkordjátékos darab, női vokálos, és végre nem teljesen ritmusgitáros. Ezt érzem talán a leginkább avantgarde-nak is.
Összességében, minden irritáló, idegesítő, és monoton dolga ellenére a Gire igenis élvezhető zene, s legfőképpen: magyar. Kár, hogy feloszlottak, ilyet azért nem mindig lehet hallgatni kicsiny országunk nyelvén. A kiadás nagyon jóminőségű, a borítója igényes, ahogy a zene is annak mondható. Remélem a Thy Catafalque is hasonlóakat fog a jövőben kiadni, ha már Gire-t nem hallhatunk többé.

Értékelés: 96 %

Circus Maximus - Isolate

Előadó: Circus Maximus
Album: Isolate
Genre: Progressive/Melodic Metal
2007
IntroMental









A GameStar Magazin júliusi számában megjelent a saját kritikájuk a Symphony X új albumáról, mely szerint egy új uralkodó foglalta el a Dream Theater helyét a fogyaszthatóan progresszív metalzene trónján. Ha csupán az új albumokat kéne figyelembe venni, eddig egyet is értettem volna. Viszont hozzá kell tennem, hogy ilyen esetekben a többi albumot, illetve a teljesítményt is figyelembe kell venni a zenekaroknál, szóval az én véleményem szerint továbbra is a Dream Theater az etalon, persze csak addig, amíg nem romlanak tovább.
Viszont az új lemezeknél valóban jobb a Symphony X, aminek uralma tiszavirág életű volt: itt a Circus Maximus második lemeze, mely bőven veri mindkettő - sőt, Porcupine Tree-t és Pain of Salvationt is beleszámítva - az idei progmetál felhozatalt. A Circus Maximus idei lemeze csupán a második, de máris egy rendkívül kiforrott, harcképes zenekarról van szó. Az Isolate pedig egy fénykorát idéző Dream Theater stílust közvetít, a nagyon jó fajtából.
Az Isolate az A darkened mind dallal indul, Dream Theateres váltásokkal, néha elektronikus hangzással, illetve az Awake albumra emlékeztető gitármegoldásokkal. Michael Eriksen hangja magas, de nem olyan idegesítő, mint James Labrie-é. Nem kell félreérteni: James hangja is jó, és képzett, viszont bizonyos hangoknál, témáknál nagyon idegesítő, és ezt Michael Eriksennél nem érzem, annak ellenére, hogy magashangú. Sőt, nagyon emlékeztet a Seventh Wonder énekesére is, ő is hasonló kaliberű. Rengeteg váltás van a dalban, és sok a szintitéma is. A dobjáték nem Mike Portnoy-os, de azért teljesen jó, technikás, néha nyers, néha meg játékos. Mats Haugen gitáros játékába pedig néha csempész egy kevés power metal/melodic metal elemet is.
Ezt az Abyss követi, egy kicsit inkább power metalos indítással, rengeteg szintivel, és kicsit inkább aláfestő gitártémákkal. A néha előjövő kórustémák érdekesek, ugyanis nem a megszokottan a refrént nyomják meg, hanem a verzék bizonyos részeit. Truls Haugen dobjátéka itt egészen brutális, rengeteget használja a lábdobokat, váltottritmusú blastbeatre általában, ami egy kis szaggatottságot ad a nótának. A végén pedig egy kis szintis-szólózás rész van.
A harmadik dal a Wither. Igazából indulásra egy kicsit ugyanolyan, mint a másik két dal, de a szándékoltan "elrontott", elcsukló hangzás izgalmassá teszi, majd egy lassabb power metal témává alakul. Hasonló megoldást lehetett a Dreyelands-nél, vagy akár az Everwoodnál is hallani, ami egyáltalán nem rossz. Gyakran visszatérnek a Dream Theaterszerű hangszeres témák, hirtelen akusztikusra, majd visszatorzított gitárok.
A Sane to more-ral, egy instrumentális nótával folytatják. Tempójában és dobtémájában az Overture-höz hasonló, viszont váltásaiban már inkább The Dance of Eternity, kicsit több poweres elemmel. Lasse Finbroten nagyon jó billentyűs, bár egy kicsit kevés hangzást használ, és ez az egyetlen hibája. A gitárszóló se rossz a nótában, s elég grandiózus is.
Az ötödik dal az Arrival of love. Engem teljesen a nyolcvanas évek heavy metalzenéjére, illetve a kilencvenes évek power metaljára emlékeztet, fűszerezve a modern progresszív rockkal. Melódiaközpontú, s az ének viszi magával az egész nótát. A refrénje nagyon fülbemászó, a hangszeres részek egyszerűnek tűnnek, de nagyon zúzósnak. Talán ez tényleg az egyik legmelodikusabb része az albumnak, de nem is baj, magában hordoz egy kis nosztalgiát is, ami valljuk be, néha szükségszerű lenne.
Ezt a Zero követi. Egy nagyon balladikus, melankolikus hangulatú dal. Lassú, dallamos, kicsit Stratovarius-os felépítésű nóta, érzelmekkel töltött gitárszólóval. A zongorafelvezetővel, és vokáltémával indít, és rengetegszer vált durvábba, majd vissza.

A Mouth of madness a leghosszabb dal a lemezen. Akusztikus témával indít, és sokáig így is marad, miközben egyre sejtelmesebb effektek jönnek elő, majd a durvább rész is berobban. Tempóját nézve nem olyan gyors, kicsit a Train of Thought albumra emlékeztet, de annál kicsit jobban felépített. A dobtéma most nagyon progresszív, technikás inkább, a rengeteg váltás, gyorsulás, durvulás, majd hirtelen lassítás megelőzi azt, hogy unalmas legyen a nóta hosszútávon. Fel se tűnik az a 12 perc.
Az utolsó előtti dal a From childhood's hour, újabb power/prog témával indít, és marad is inkább melodikus metal. Ennek is rendkívül dallamos refrénje van. Az akusztikus aláfestés pedig egy kicsit vidámabbá teszi az egészet.

Az Ultimate sacrifice az utolsó dal, újra egy progresszív témával, rengeteg riffelő gitárral, szintitémákkal. Az énektémája itt is inkább dallamos, illetve a gitár mintha poweresebb témát játszana, de szinte azonnal válaszol is rá egy technikásabb rész. Ez is egy hosszabb dal, de nagyon jó zárása egy amúgy kiváló lemeznek.
Az Isolate eddig az év progresszív metal lemeze. Nem csupán azért, mert jobban ötvözi a power/melodic metal elemeit a proggal, hanem azért is, mert míg a Symphony X-nek több, mint tíz év kellett ahhoz, hogy igazán jó zenekar lehessen, addig a Circus Maximus néhány év alatt elérte ugyanezt a szintet. Mindenkinek ajánlani tudom, ugyanis az Isolate bőven a mintapéldája a power és progresszív metal tökéletes házasságának, illetve a "jobbféle magashangú énekes" példája is szembetűnő.

Értékelés: 92 %

Elvenking - The Divided Heart video

Előadó: Elvenking
Video: The Divided Heart
Album: The Scythe
Genre: Power/folk metal
2007
AFM Records

Tehát, ahogy iwiwen ígértem, bemutatom nektek az új Elvenking videót. Megmondom őszintén, hogy elsősorban azért választottam megint ezt a "különkiadás" szagú bejegyzésfajtát, mert nagyon nincs kedvem egész albumok kritizálására. Egy kicsit fáradt vagyok, a kedvem is rossz, így pedig nem bírnék jó kritikát írni (mintha eddig ugye azt írtam volna, mindegy), ezért pihentetem, remélve, hogy megértitek.
És tisztában vagyok azzal is, hogy az Elvenking imádatommal melegebb éghajlatra is elküldötök néhányan, de sajnos az nem oldható meg, hogy mindig, mindenkinek tetszen az adott pillanatban kritizált dolog. Az Elvenking inkább a power, illetve a power/folk kedvelőinek szerez örömet. Igazából hagynám a fenébe az egészet, ha nem olvasnék rettentő marhaságokat róluk és a videóról az interneten. A The Divided Heart a záródarabjai között van a The Scythe dalainak, amely a halálról lesz egy koncepciós album. Érdekesnek hangzik, nagyon is. Szerintem az is lesz, bár nem kell Dream Theateres, illetve Pain of Salvationös történetre számítani. Eddig két dalt ismerhettünk meg teljes egészében a lemezről: az indító The Scythe inkább egy death elemekkel tűzdelt power metal nóta, kísérő folk elemekkel, amelyek nagyon elveszőben vannak sajnos. A másik, a The Divided Heart egy melankolikus, szomorúbb hangvételű power metal ballada, kicsit több folk, akusztikus elemmel, de kellő brutalitással. Ebből a két dalból is látszik azért, hogy az Elvenking valóban beújít egy kicsit: kicsit több riff használata, mélyebbre hangolt hangszerek, deathes elemek, hörgések. Egyedül a folkos vonal elhalása nem tetszik, bár ez még előjöhet a teljes lemezen. Remélem elő is fog.
Maga a The Divided Heart így első hangzásra nem a legjobb dal lehet a lemezen, de nem is rossz. Power metal ballada, érdekes hangszeres megoldásokkal. Igazából nem is csoda, hogy ehhez készült az első klip - ezt már akkor sejtettem, mikor sampleként előkerült. Az igazi fikázást viszont néhány helyről maga a video "érdemelte ki". Lentebb meg lehet majd nézni ezt, lehet saját véleményt is alkotni róla, de én azt mondom, hogy nem rossz klip ez. Igazából illik a nótához, illetve nem valami gagyiság. Nagyon jó kamerabeállítások vannak benne, rendkívül kifejező színvilág, bár igazából a történet - zenekar váltások miatt rá lehet vágni, hogy tipikus zenei videó. A történetben szereplő lány látszólag ugye kikezdett az egész zenekarral, s megmondom őszintén, sokadik megnézésre is ez volt nekem a benyomásom, viszont a végén az az árnyék nagyon is árulkodó. Sőt - nem minden zenekartagnál merül fel az a kérdés, hogy egyáltalán túl közeli kapcsolatba került vele. Jó, Damnagoras-szal igen, de pl. Zender-nél, aki egy csöves-drogos személyt játszik, vagy Gorlannál, akinél úgy jelenik meg kb. mint a Holló, nem hiszem, hogy sok olyan köze lenne. Én inkább úgy értelmezném, mint magát a Halált, aki buzdította, így vagy úgy mindannyiukat a tömeges EMO viselkedésre. És ha már valaki okoska a Metal-Archives-on EMO-nak nevezte a zenekart, most, a videot elnézve igaza is van féligmeddig. De mit is lehet elvárni egy olyan kliptől, ami a halál koncepciójára épül? Mást nem nagyon. A legérdekesebb mégis Elyghen öngyilkosságát előkészítő jelenete nagyon valósnak tűnik, ahogy arca rázkódik, remeg, erőlködik, és még szinte az igazi könny is előjön. Elyghenben igazi színész rejtőzött el, de azért maradjon csak az Elvenkingnél. Viszont ami nekem nem tetszik, az az öngyilkosságok nagyon részletes bemutatása - például az előbb említett Elyghen főlövésének fröccsenése a falra, vagy a rengeteg vér Gorlan érvágása után, vagy akár Aydan akasztása, bár ilyet már azért többször láttunk, mint az előzőeket.
Nem rossz videoklip, egyáltalán nem az. Nem igazán értem, mik ezek a siránkozások, bár ezt már meg lehetett szokni. A zene se az, bár kicsit a túlvidám érzet megmaradt. De nem teljesen. Tényleg jó ez.

Ozzfest - Most szeressük akkor, vagy ne?

Sziasztok!

A The Crusade of Metal egy különszámmal, pontosabban különbejegyzéssel jelentkezik újra. Biztos vagyok benne, hogy rengetegen ismeritek azt a hatalmas amerikai banzájt, amit Ozzy Osbourne és pofátlan felesége, Sharon talált ki. Igen-igen, ez az Ozzfest - ugye milyen fantáziadús név? Nah mindegy, nem ez a lényeg. Itt a nyár, augusztus van, fesztiválok ideje, és a 2007-es Ozzfest turnésorozat is kezdetét vette. Az idei már a 12. sorozat - hihetetlen, hogy mennyi megélt, ugye? Sőt! Az idei úgyszolván "freefest", ahova ingyenesen be lehet lépnie bárkinek a szponzorok jóvoltából. És ez talán az egyetlen pozitívum, amit erről a mozgalomról el lehet mondani. Félretéve minden gyűlöletem az általános amerikai néppel szemben - még ha nem is jó dolog, hogy egyáltalán létezik ez a gyűlölet -, szívből sajnálom őket, hogy még be is veszik Sharon marhaságait.
Azokról, akik nem tudják, miről is beszélek: az Ozzfest amerikában egy hetekig tartó koncert, pontosabban egynapos fesztiválsorozat, ahol általában két színpadot szoktak felállítani. A nagyszínpadon vannak a "fő" attrakciók, míg a másodikon vagy helyi bandák, esetleg feltörekvő amatőrök, és egyébként nyalánkság. A fesztivál a magát amerikai elitista metalfejeknek készült elméletileg, de gyakorlatban ugye a pénz a fontos. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a megalakulástól fogva tartó tendencia, hogy a zenekarok 70%-át kiteszik a divatos, befutott, vagy csak éppen MTV szerepet kapott bandák (System of a Down, Crazy Town, Godsmack, Mudvayne, In Flames), a többit pedig Ozzy Osbourne szólóprojektje, néha az újjáalakult majd megszűnő félben lévő Black Sabbath, illetve a "jobb" zenekarok teszik ki. De ez a "jobb" is rendkívül relatív. Azért, ha szerencséje van az embernek, foghat jó zenekarokat is ki: Mastodon, Lacuna Coil, Strapping Young Lad (egyszer, és többet se lesz), stb.
És most térjünk a tárgyra: mi is a bajom? Nem, nem az, hogy én nem jutok ki - nem is igazán akarok. Aki nyomon követte már a fesztivált, vagy csak kicsit jobban utánanézett, láthatja, hogy minden esetben van "szervezők által generált reklámfeszültség", vagy esetleg szívből jövő kritika. Ez utóbbit nem igazán bírja Sharon. Egy példa: 2000-ben a Queens of the Stone Age nevű popbanda alterrock banda zenésze, Josh Homme kivonta zenekarát a turné alól, és kijelentette, hogy többet nem játszanak az Ozzfesten, ugyanis az ott játszó zenekarokat nem csupán nem fizetik ki, de egyéb, szerződésben le nem kötött dolgokra is kényszerítették őket, s még csak emberszámba se vették őket. Tehát: az Ozzfest Sharon és Ozzy saját zsebére termel csupán (ami igaz is.). Erre jött Sharon válasza, szószerint idézve: "Remélem [Josh] szifiliszt kap és megdöglik. Remélem a kibaszott farka leesik a helyéről, hogy az anyja megehesse." Ugye egy értelmes ember így válaszol a kritikákra?
Egy másik híresebb incidens 2005-ben volt az Iron Maidennel. Sharonnak nem tetszett Bruce Dickinson kritikája a fesztivállal kapcsolatban, ezért lefizette a közönség egy részét, hogy poharakkal, tojásokkal, kupakokkal dobálják meg a zenekart - és meg is tették. Majd három szám után "véletlen" leállították a szervezők az áramellátást, így a koncertből semmi sem lett. Természetesen a zenekar többet nem játszott velük, és Sharon Osbourne a következő koncerten ártatlanul kiállt a színpadra, és kijelentette, hogy ő imádja a Maident, csak nem tetszett neki Dickinson állásfoglalása.
Bár ezek is idegesítő dolgok, és el tudják rontani a hangulatot, illetve tönkretehetnek egy, talán életre szóló élményt, mégis, a közönség a legzavarosabb. Az amerikai elitista metálzenészek probléma nélkül, lefizetés nélkül is simán megdobálnak mindenkit, akik nem tetszenek nekik. Még ha néhány zenekar nem is érdemli meg, hogy a turnén ott legyen, azért így elzavarni őket semmiképp se helyes, ugyanis van, aki csak miattuk megy el. Gondolok itt a numetal zenekarokra, mint a Limp Bizkit, Papa Roach, Crazy Town, akik kaptak elég sört az arcukba, amíg léteztek. Vagy akár maga Zakk Wylde, a Black Label Society gitárosa is gyakran szít vitát és verekedést. Bár a zenéjüket csípem, mégsem tartom őket a legjobb zenekarnak, sőt, inkább csak egy erősen közepes banda, azért mégsem kéne buzdítani a népet, hogy támadja le azokat, akiket ő nem szeret.
Nálam ezek a dolgok elegek ahhoz, hogy probléma nélkül rávágjam az 'sz' betűs szót egy koncertre, vagy akár fesztiválra. Bár tudom, hogy a Szigeten, a Brutal Assaulton, vagy bármely másik, hasonló rendezvényen is ezek előfordulhatnak, de lássuk be, hogy az Ozzfesten kívül nincs másik olyan fesztivál, ahol a rendezők is arra hergelik a tömeget, hogy kergessenek el egy-két zenekart, csak mert elmondta a véleményét. Sharon Osbourne-t bár személyesen nem ismerem - jobb is -, a sajtóval, illetve a zenekarokkal való viselkedése, a tömegek agymosása és irányítása nem teszik szimpatikus alakká. Sőt, mit ne mondjak az Osbournes valóságshow se tette azzá, még ha az teljességében színészet is volt mindenkitől. Ozzy pedig nem is tudom, miért nem tesz semmit. Talán neki is jó az a pénz, ami befut? Vagy csak egyszerűen nem tud Sharonnal semmit sem kezdeni? Mindkettő megeshet. Azért remélem, mint zenész, lesz elég sikere most. Lenn közlöm az idei zenekarok listáját, és mindenki gondolkozzon el rajta, hogy elmenne-e, ha tehetné.

Én pedig azt mondom, "Boycott Ozzfest"!

Nagyszínpad
Ozzy Osbourne, Lamb of God, Static-X, Lordi ,
Black Tide

Second Stage
Hatebreed, Behemoth, Nick
Oliveri and the Mondo Generator, DevilDriver, Nile,
Ankla, Circus Diablo, The Showdown, 3 Inches of Blood, DÅÅTH,
In This Moment, Chthonic, Egypt Central

Nile - Ithyphallic

Előadó: Nile
Album: Ithyphallic
Genre: Death Metal
2007
Nuclear Blast









A Nile, mint technikás death metal zenekar indult 1993-ban, de az első nagylemezük csak 1998-ban látott napvilágot. A brutális hangzással, Kataklysm-szerű dobtémák hamar ismertté tették, és az egyiptomi mithológiával foglalkozó szövegeik pedig egyik védjegyükké váltak az évek során. Az idén kiadótt Ithyphallic lemez az ötödik a sorban. Ehhez a zenéhez gyomor kell: sikító gitárok, az agyunkat szétzúzó dobok jellemzik, és az az igazi mély hörgés, amire tényleg rá lehet tenni a "démon metal" jelzőt.
Az Ithyphallic a What Can Be Safely Written dallal indul. Brutális dobok, technikás gitárjáték köszönt rám azonnal, de mégsem érzem teljesen tökéletesnek. A dal nagyon lassú gitártémára épült, és a hozzá kapcsolódó, gyors lábdob téma nem nagyon illik hozzá, illetve úgy érzem, kicsit ki is esik emiatt a ritmusból. Nem épp a legjobb lemezindítás sajnos, de legalább Karl Sanders vokálja továbbra is zúz.
Az As He Creates So He Destroy viszont kiküszöböli a csorbát. Gyors, zúzós témájú, mind a gitárt, mind a dobot nézve. Már egy pár emberről elmondtam, de George Kolliasról is kell mondani, hogy jó dobos nagyon, tud brutálisan-erősen, de technikásan is játszani. A gitárok pedig hol a háttérben, hihetetlen sebességgel riffelgetnek, vagy hol technikás szólót játszanak. Bevallom, a dal közepén az a lassú szóló nem nagyon tudom, mit keresett ott, mintha nem ehhez a számhoz írták volna, de ettől eltekintve jó szám.
A címadó dal, az Ithyphallic a harmadik, bonghangzással indul, riffelő gitárokkal, és cintányérjátékkal dobon. Itt egy kicsit érzek olyan keleties, néhol már-már egyiptomira emlékeztető gitártémát, gitáreffektet, illetve a bong is ezt a hatást erősíti. A hirtelen váltások itt jobban jöttek ki, mint az első dalnál.
Ezután pedig jöjjön egy kis Impaled Northern Moonforest, izé, újabb durvább zene. A rendkívül érdekes című Papyrus Containing the Spell to Preserve Its Possessor Against Attacks következik, zaklatott hangulatú, nagyon gyors, brutális, már-már grindecore-os vokálú szám, egy kis Zyklonos kórushörgéssel, s ahogy kezdődik is, úgy is lesz vége.
Az Eat of the Dead már egy lassabb téma. A gitár mélyre hangolt riffelés, a dob pedig váltakozóan blastbeat vagy egy középtempójú lábdobtémát játszik. Kicsit unalmas, vagyis pontosabban monoton és túl lassú ez a szám, de ennek ellenére azért nem olyan rossz.
Viszont a Laying Fire Upon Apep egy újabb gyors dal, rendkívül technikás dobjátékkal, kicsit háttérbe szorult gitárokkal, és Kataklysm-re hasonlító, zúzós lábdobtémával, majd az As He Creates So He Destroyhoz hasonlító gitárszólóval, csak kicsit jobban ideillővel.
Az Essential Salts következik, kicsit lassabb dobokkal, és előrébb került gitárral. A vokáltéma megint kicsit grindecore-os, kicsit hadarós is, de a váltakozó tempó nagyon jót tesz a dalnak, illetve az egyre inkább lassú dalfelépítés. A végén a gitárszóló nagyon el lett találva, nagyon visszaadja a zenekar egyiptomi hangulatát.
Ezt a The Infinity of Stone követi, egy népiesen induló, instrumentális darab. Népi hangszerek szólalnak meg benne, lassú témájú dal. Egészen nyugtató is lehet, főleg annak, aki szereti ezt a kultúrát, amit képvisel.
Az utolsó előtti dal a Language of the Shadows, gyorsan induló, és szintén váltakozó tempójú dal, rengeteg cinszólammal, zúzó lábdobbal. A gitáreffektek nagyon feszülten hangzanak, illetve én nem is találom teljesen odaillőnek őket a végén, de ennek ellenére nem rossz darab.
Az utolsó dal a gigantikus, 10 perces Even the Gods Must Die, alapvetően lassú dal, rengeteg váltással, átvezető és bridge résszel, és leginkább a szaggatottság jellemzi, ami 10 percen keresztül azért álmosító tud lenni. A dobtéma viszont már nem csak a zúzó lábdobra épül, de nem is csupán cinre, rengeteg különlegesebb tamtéma is van. Jó zárása a lemeznek.
Pontosabban csak lenne, ha nem lenne itt ráadásnak az As He Creates So He Destroys instrumentális darabja. De ez már csak plusz. Összességében azért nem a legjobb Nile lemezről van szó, de nem is rossz. Vannak hibái, illetve picit monoton is hosszú távon, de már csak a dobos miatt is érdemes meghallgatni ezt a lemezt is, illetve van néhány nagyon jó motívum, és érdekes, technikásabb gitárjáték.

Értékelés: 82 %

Lord of Torment - Promo-Demo

Előadó: Lord of Torment
Album: Promo-Demo
Genre: Death Metal/Core
2007
Saját kiadás





Sajnos borítóval nem nagyon tudok szolgáltatni, ugyanis a Lord of Torment első anyaga, a Promo-Demo internetes kiadás, amihez ugye nem szokás borítót adni, vagy csak ritkán. Természetesen, ha a zenekar készít hozzá, mi is azonnal frissítjük. A zenekarról annyit érdemes tudni, hogy egész fiatal, nem olyan rég alakult, és a bandatagok se túlkorosak. De, azért nem is teljesen tapasztalatlan fiatalok. És ez azért érződik a zenéjükön is. Másfél hónapja kerestek meg az iwiwen hirdetett amatőrzenekari pályázat keretein belül, s most kaptam meg az első demójukat. Szerintem nem is szaporítom tovább a szót, térjünk rá a lemezre.
A háromszámos kiadás A fájdalommal indul. Dobtémáját nézve kicsit egy egyszerűbb, zúzósabb death téma. A lábdobok, ha nem is nagyon hallatszódnak, a helyükön vannak, viszont tamból keveset, cinből meg túl sokat hallok. A basszus-cin hangzás nem épp a legszerencsésebb megoldás hosszútávon, persze, jó is sülhet ki belőle. Saláta László nem rossz vokalista, de a magas, károgós téma nem illik egyszerűen a zenébe, illetve ezzel kicsit erősíti a core-os világát a zenekarnak. Több hörgés, kicsit több gyakorlás a mélyebb vokálra, és egész jó death metal vokalista lehet belőle. Viszont az instrumentális, zúzós részt hiányolom a dalból.
A második dal az Önző nemzedék (álomkép), újra rengeteg cinnel és lábdobbal. Kneifel György dobos is kicsit több metalcore elemet tesz a játékába, de ha rájön, akkor technikás, és változatos is tud lenni. A sok cinhangzást meg a kicsit gyengébb minőségnek tudom be. Mielőtt bárki nekem esik: tudom, hogy a gyenge felvétel a magyar amatőr bandák gyermekbetegsége, és ezt figyelembe is veszem. A gitártéma viszont túl egyszerűen tűnik nekem, néhány riffből épül fel, és nagyon meghúzódik a háttérben.

Az utolsó, a Az elmúlás talán a legjobb dal a Demo-n. Kicsit mélyebb, sötétebb hangzással, illetve kisebb gitárátvezető résszel, és mély hörgéssel. Hasonló megoldásokból kéne több, illetve kicsit még death/blackesebb megoldások kellenének az egész lemezre. Sajnos a basszusgitárt nem hallottam az egész Demo-n, de ez majd idővel javulni fog, ahogy a felvétel is jobb minőségű lesz. Itt ki kell emelnem a dobos játékának váltakozását, ugyanis egészen jó - kivételesen - ahogy a death-es lábdobokból hirtelen egy core-os váltás lesz.
Összességében a Lord of Torment se egy rossz próbálkozás. Személy szerint én egy kicsit túl core-osnak vélem a zenét, illetve a vokált sokkal inkább hörgéscentrikussabbá tenném, de van még bőven idejük gyakorolni és tanulni. A vokál károgás/hörgés változásai nagyon erőteljesen The Black Dahlia Murderre emlékeztetnek, ami azért nem rossz dolog, de Saláta László hangja még nincs olyan kiforrott, hogy annyira pofánvágjon, mint a TBDM esetén volt. Az egyedüli gyengepontnak a gitárjátékot tartom, amin lesz mit csiszolni, illetve kicsit inkább deathesíteni is lehetne. Értem itt több deathes riff használatát, mélyebb hangzást, és természetesen rövidke, átvezető szólókat is be lehetne rakni akár.

Értékelés: 63 %

A zenekar weblapja: http://lot.uw.hu

Farmakon - Robin

Előadó: Farmakon
Album: Robin
Genre: Death metal
2007
Four Seasons Records









Bevallom, nekem már az Opeth se tetszik annyira a progresszív elemekkel tüzdelt death metal vonulatban, még ha valóban egy egészen egyedi stílusról és próbálkozásról is beszélünk. Akerfeldt hangja bár hatalmas, és rengeteg, rendkívüli váltás van a zenéjükben, hosszú távon mégis nagyon monotonnak és frusztrálónak tartom. Miután Akerfeldtet meghallottam az Ayreonban, én azóta leginkább egy hasonló, melodikus, progos/heavys produkcióban tudnám inkább elképzelni. Ez a kis felvezető azért volt szükséges, mert a Farmakon erőteljesen próbálja az Opeth által elindított stílust követni: death alapokra hörgő-tiszta vokál váltakozását, néha pedig fél vagy teljesen akusztikus elemeket biggyesztenek be. Az nem mondható el, hogy túl idős lenne a zenekar, ugyanis csak 2001-ben alakultak. Azóta ez a második lemezük, és a második, amely túlságosan is Opethesen hangzik ahhoz, hogy egyedi legyen.
A Time-Tables-zel indul, egy gyorsabb, deathesebb nótával, kicsit a Göthenburgi metalstílusra emlékeztető, pörgős, nem túl technikás hangszeres játékkal, egyszerű riffekkel. Néhány rövidebb hangszeres rész, egy icipici szólózás is van benne, de túl sokat nem változik a zene a végéig. A hörgés az nem rossz, el kell mondani, de nem egy Akerfeldt, illetve a sikolyok benne, amelyek kicsit inkább emlékeztetnek core-zenére nem illenek a képbe.
Ezt a Coma September követi, újabb pörgősebb death témával, majd hirtelen váltással tiszta énekre. Ez se mondható különlegesnek, Marko Eskola hangja az általános progresszív zenekarokat idézi. Van néhány érdekes, bár Opethes váltás a zenében, illetve hirtelen előkerült akusztikus elem. A gitárszóló a közepén egy lassabb heavy metal téma, nem olyan rossz. Viszont a vokál továbbra is: egy alap deathes zenei téma megvan, még az alapvokál se szörnyű, de azok a core-os felcsendülések benne, illetve háttérének nem tesznek jót a dalnak. A dobjáték viszont itt elég érdekes, kicsit technikásabbnak tűnik.
A Sixty-nine torzítatlan gitárakkordozással, lágyabb dobokkal, és előtérbe került basszussal kezdődik, majd hirtelen bedurvul. A riffek itt progresszíven hatnak, bár egy kicsit túl egyszerűek, illetve túl kevés van belőlük. A dal tempója folyamatosan gyorsul, így a végére azért már egy egészen élvezhető, zúzósabb nótát kapunk, amit az elején megismert lassabb rész hirtelen megállít.
A Faint Light gyors, Zyklon-ra emlékeztető dobtémával indul, és vokállal. Eleinte nem is rossz, de ahogy a magasabb, teljesen core-os/screamosan érthetlen része lesz, az mindent elront. Véleményem szerint ez egy igen gyenge nóta, nem is a zenei alapok miatt, ugyanis a gyors, zúzós death része jó, még ha nem is túl változatos, de a vokál mindent elront. Végül, a közepefele előjövő kicsit hangszeresebb, játékosabb rész azért valamennyit megment.
Az ötödik szám, a Recondite lágyabb, bluesosabb témával indul, a stílusnak megfelelő gitár és basszusjátékkal, és csak utána durvul be. Ez a dal innentől kicsit olyan, mintha egy death bandát kevertünk volna a Dream Theaterrel, a tiszta vokál a Train of Thought lemez témáit juttatja eszembe, illetve a dal közepén a kissé "őrült" rész, a furcsa hangszerrel UneXpecT-re hajaz, annyi különbséggel, hogy itt nagyon idegesítő.

A Wings heavy metal témával indul, kicsit játékosabb dobokkal, sokkal inkább élő gitárjátékkal, illetve magasak hangok dominálásával, majd egy hirtelen váltással újra egy lágyabb, bluesosabb téma jön. Matti Auerkallio egy jó dobos lehetne, rendkívül technikás, de közben tud brutális is lenni.
Ezt a A Temporary Death követi, lágy cinjátékkal, majd brutálisabb dobokkal. Ez újra inkább egy gyorsabb death nóta, rengeteg váltással, illetve funkys gitárfelcsendüléssel a közepén. Érdekes volt ebben a zenében azt a 2 gitárt hallani, amelyek egy funky-s duettet adnak. Mint az álom, úgy lett ennek a résznek vége, és újra brutális, durva zenei rész következik. Érdekes ez a nóta, ez azért tetszik, csak a vokál ne lenne.
A nyolcadik nóta a Helpless. Lágyabb, progresszív témával indul, majd fertelmes vokállal folytatódik. A gitártémák igen egyszerűek, néhány riffből épülnek fel, a torzított ének nem illik a képbe, illetve kicsit mintha a dob inkább death témát játszana, míg a gitárok valami teljesen mást. Azért nem teljesen esélytelen ez a dal, a gitár a végén valamennyit megment belőle.
Az utolsó előtti nóta a Monster, funkys basszus és gitártémával kezdődve, amik sokszor vissza fognak térni. A két gitárhangzás nagyon jó, illetve Toni Salminen se rossz gitáros ebben a stílusban, de mintha a deathes részeknél nem igazán találná a helyét.
A The Mentally Disabled and The Artist azért egy jó lezárása a lemeznek, ugyanis nincs benne vokál. Egy progresszív instrumentális darabról van szó, néha funkys gitárokkal, deathes brutalitással. Bár maga a téma nem túl egyedi - kicsit '80-as éves rockzenéje és a mai prognak a keveréke -, élvezhetően zárja le ezt az amúgy annyira nem élvezhető lemezt.
Legalábbis annak nem élvezhető, aki nem szereti a core-nak a screamo felé hajló ágait. Mert ebben ilyen van bőven: a vokál tényleg rendkívül idegesítő néha, a hangszeres játék sincs mindig rendben. Vannak jó pillanatok is, meg egészen rosszak is. illetve az Opeth hangzás is nagyon benne van. Egyedinek semmiképp se mondanám, legfeljebb néhány témában érdekesen kidolgozottnak. Ezek a hallgatható részei egyébként a lemeznek. Aki az ilyen dolgokat szereti, azoknak merem ajánlani, de azoknak, akik a normálisabb, tradicionális death/blacket, vagy akár a progresszívet szeretik, vagy csak nem szeretik a magas sikítós vokált, azok inkább kerüljék el. Azért ezek után kíváncsi vagyok, hogy lesz-e belőle egy harmadik lemez.

Értékelés: 70 %

Black Sabbath - Paranoid

Előadó: Black Sabbath
Album: Paranoid
Genre: Heavy Metal
1970
Warner Music









A Black Sabbath a '70-es évek egyik legkultikusabb metalzenekara - s gondolom ezt nem kell mondanom senkinek. Legalább hallásból, futtában ismerheti mindenki, ha máshonnan nem, az MTV-n futtatott The Osbournes nevű valóságshowból, ahol a régi-új frontember, Ozzy Osbourne riogatta az embereket a drogtól szétevett testével, kissé eszeveszetten idióta tetteivel, randa és beképzelt kölkeivel, és ugye a nadrágot viselő asszonnyal, Sharonnal. Nem értem, hogy élhetett meg ennyi évadot az a sorozat, hiszen Ozzy-ban semmi szórakoztató nincs. Ha csak nem szeretjük órákig nézni, ahogy nagyapánk megpróbálkozik a modern világ modern embereinek szánt eszközöket több-kevesebb sikerrel kinyírni, közben a családja agyára menni. Nah mindegy, nem erről szól ez a bejegyzés, a mostani ugyanis az oldie rock sorozatunk következő tagja, az 1970-ben napvilágot látott Black Sabbath album, a Paranoid, Ozzy-val a mikrofon előtt.
A Black Sabbath fennállása több, mint harminc évében legalább annyi zenészt fogyasztott el, mint az összes Ayreon vendég együtt. De, legalább együtt vannak még mindig, mondhatnánk. Az az érdekes helyzet jött létre, hogy nem csupán az igazi, első Black Sabbath felállás maradt meg Ozzyval a mikrofonnál, hanem a későbbi, szintén legendás Dio vezette zenekar is létezik még, de pont a névbirtoklás miatt ezt Heaven and Hell-nek hívják. Egyébként én magam jobban szeretem Dio-t, mint énekest, ugyanis neki van hangja is, kiállása is, és nem úgy mozog a színpadon, mint egy reumás nagypapa. Sajnos Ozzy-nak ez mind hiányzik, illetve ő már akkoriban is olyan volt, amilyen.
A Paranoid a zenekar második lemeze, de még ugyanabban az évben kiadták, mint a debütáló Black Sabbath korongot, így igazából nagy különbség nincs benne - az egyik a másikat hatalmas sikerré tette, és vice versa. A korongon található dalok többsége ma már nem csupán sláger, de örökzöld is, és a kötelező hallgatnivalók között található az újhullámos true metalheadeknek. Az indító nóta, a War Pigs egy viszonylag gyors, kicsit bluesos téma, remek dobtémákkal - és valóban remekek, rendkívül változatosak -, fülbemászó riffekkel. Egyedül kicsit Ozzy énektémájával van gond. Bár ez is bluesos, jazzes kicsit, rendkívül monoton, illetve Ozzy se épp énektudásáról híres.
Ezt az igazi örökzöld, a Paranoid követi. Ki ne ismerné ezt a rövidke nótát? Szerintem egyszer legalább már mindenki hallotta, vagy TV-ben, vagy rádióban. Egy gyors, heavy metal témájú darab, amiben a láb és tamdob ritmikus váltakozása adja a tempót, és a gitárok a háttérben riffelgetnek. Kicsit mai szemmel power metalos is a téma, legalábbis a stílus alapjai benne vannak. Tony Iommi szólója egész jó, a hangszeres ütemek végén folyamatosan előkerülő felcsendülések érdekessé teszik a nótát, és Ozzy hangja most jól fedi a hangulatot, bár megmondom őszintén, látva egy Dio koncertet ezt előadva, megint csalódnom kellett az öregben.
A Planet Karaván dark ambientes beütésű, nagyon lágy, lassú, torzított vokálos darab. A gitártépés a végén Iommitól nagyon progosra sikeredett, viszont maga az egész dal inkább bluesos, a jobbfajtából. Érdekes nóta a zenekartól, bár igazából kicsit elálmosító és lassú.
A negyedik szám az Iron Man. Ez is egy igazi örökzöld, és leginkább a gitárriffje miatt ismeretes. Középtempójú, heavy/doom téma, kicsit sötétebb hangulattal, jó dobokkal, a dal közepén pedig egy izgalmas váltással, Iommi jó szólózásával. A basszustéma nem túl bonyolult, de nagyon jól beleillik a nótába.

Ezt az Electric Funeral követi. Kicsit torzított, kétgitáros hangzással, egyszerű énektémával rukkol elő. Ozzy nem valami túl sokszínű énekes, ezeket a témákat már lehetett hallani a lemezen, még ha nem is pontosan így. A háttérriffelés jó, bár kicsit túlságosan is a vokálra épül, lehetne az is egy kicsit érdekesebb.

Ezt a Hand Of Doom követi, basszusgitárjátékkal, és nagyon-nagyon lágy, aláfestő dobokkal, majd vokállal, majd egy hirtelen váltással, és még egyel. A lassabb témát végül egy gyorsabb, újra dobvezette ritmus váltja fel. Bill Ward egy nagyon jó dobos, technikás, kevésbé a nyers erőre hagyatkozik, és sok dobtémát ismer. Amik igazából feldobják viszont a dalt, azok a váltások, hirtelen felcsendülések és halkulások, elhalások.

Az utolsó előtti dal a Rat Salad, egy instrumentális, kicsit progos téma, amiben a lényeg a dob, ugyanis Ward elereszt egy kisebb dobszólót is a bluesos gitártémák között.
A záródal a Faires Wear Boots. Egy kicsit inkább gitárcentrikusabb téma, Iommi szólózással, basszushangzással, kevesebb énekkel. Egészen jól lezárja a lemezt a kicsit Pink Floydra emlékeztető témájával.
Összességében egész jó albumról van szó. Egyedi, sok újdonsággal - még mai szemmel is. 41 perces játékidejével rövidnek sem mondható, de nekem azért egész hamar elszállt ez a kis idő, míg írás közben hallgattam. A legjobb dalok a Paranoid és az Iron Man, nem véletlen, hogy ezek lettek igazából a "slágerek" a Black Sabbath-tól. Bár Ozzy, mint személyiség elég idegesítő tud lenni, s a lemezen is megmutatta ezen oldalát, túl sok bajom nem volt vele, amit kellett hozott. Sok zenekar vehetne példát róluk, és nem csak úgy, hogy bebiggyesztik a "Kik a példaképeitek" kérdésre a Black Sabbathot, hanem úgy, hogy átgondolják, mit is csináltak ezel 37 évvel ezelőtt, amit ők ma, több tudással, nem.

Értékelés: 91 %

Nuclear Blast Allstars - Out of the Dark

CD 1
Előadó: Nuclear Blast Allstars
Album: Out of The Dark
Genre: Power(?)/Melodic Metal
2007
Nuclear Blast

CD 2

Előadó: Varius Artists
Album: Out of The Dark
Genre: Death/Thrash metal
2007

Nuclear Blast

Mivel az Into the Light mai napig egyik kedvenc albumom ezért nagy érdeklődéssel kezdtem el hallgatni a 2. részét. A vendégénekeseket megnézve észrevehetően nem power bandákból vállogatták össze, hanem előtérbe kerültek a melo-death/thrash bandák. Ezt a zenére is el lehet mondani: kevésbé poweres riffek, inkább a szaggatottság dominál és most is talán (bár már kevésbé) mondható el hogy a számokat az énekesekhez írták.
Az első szám (Dysfunctional Hours) Anders Fridén (In Flames) segédletével készült. Már elég régóta nem vagyok kibékülve Anders munkásságával (hova vitte a Flamest..) így nem is számítottam sok jóra a számmal kapcsolatban. A zenei alap kellemesen meglepett és összegészében nem is olyan rossz dal, csak Fridén ne próbálna meg énekelni...
A következő szám a Schizo, Peter Tägtgren (Hypocrisy) így jó kis death metalosabb zúzásra számítottam (Virus albumukból kiindulva) ám jött az elég lehangoló meglepetés: nemtudom hogy Peter erőltette vagy ráerőltették mindenesetre ő is megpróbál tisztán "énekelni" ami valljuk be nem megy.
A Devotion számmal kapcsolatban jobb reményeim voltak főleg mert Järi Mäenpäa (ex-Ensiferum,Wintersun) vokálozik benne. A hörgős mély, és tiszta magasabb részek jól váltják egymást és még jók is, főleg úgy hogy Järira nem nagyon erőltetik rá a tiszta vokált. (Pedig rá lehetne..)A szám zenei alapja amúgy nagyon pörgős, lábgépes megoldáson nyugszik (mint a Wintersun poweresebb számai)
The Overshadowing a Scar Symmetry énekesével, Christian Älvestammal készült. Róla tudni kell hogy kitünően hörög és jól is énekel (Annyira azért nem mint Aekerfeldt de megközelíti.), így az egész szám a hörgős és tiszta vokál váltakozásából áll, viszont ez nem vállik hátrányára az előbb említett ok miatt. A zene végig nagyon feszes tempójú a közepén pedig egy hangulatos/jó szóló hallható.
A Paper Trailen, John Bush (ex-Anthrax) énekel. Sajnos Anthraxtól még csak a We've Come for You All-t hallottam, az viszont egy átlagosan jó groove/thrash album, így a számtól is ezt vártam. Nem is csalódtam, fogós refrén, grooveos gitárok, viszont nem vmi nagy egyediség.
The Dawn of All egy (talán a nevéből is adódóan) balladikusabb nóta, Bjorn "Speed" Strid (Soilwork) éneklésével. Nincs rossz hangja a srácnak de én inkább egy Soilworkos tekerésre vágytam.
Cold is My Vengeance kétlábgépes, deathesebb nóta Maurizio Iaconoval (Kataklysm) nem kellet csalódnom, jó számot hoztak össze.
My Name if Fate meglepett a Cold is My Vengeanceos zúzás után. Egy könnyedebb grooveosabb számot kapunk (néhány stoner(!) ellemmel), Death Angelt nem ismerem de a vokalistája (Mark Osegueda) nem rossz.
The Gilded Dagger a Sonic Syndicate két énekesével (Richard Sjunnesson & Roland Johansson) készült, nem ismerem a zenekart (reviewok alapján nem is akarom :) ) tipikus melodeath akarna lenni ha Victor Smoski nem powereskedne bele (helyesen) a dalban. A két srác a metalcore/melodeah (In Flames,Bullet for my Valentine, szóval a rosszabb fajta) vokál kliséit vonultatja fel, károgás, "tiszta ének".
Utolsó szám: Closer to the Edge. Nemtudom szerintem nem ilyen lezárás kellett volna... Mnemic vokalistája Guillaume Bideau (nem ismerem az együttest, ezek utána nem is akarom.) bemutatja nekünk hogy milyen egy átlagos -core/divatosabb melodeath énekes, ezzel még nem is lenne baj, viszont a screamo-s vokálok... Egyértelműen az utolsó két szám a legrosszabb az albumon, nem így kellett volna lezárni..
A 2. cdről: ez is akárcsak az Into The Lightnál válogatás cd viszont ez black/death/thrash számokkal van tűzdelve. Egykét hivatalos albumokon nem, csak bonustrackként hallható számot is ráraktak (Exodus,Dimmu Borgir), ez dícséretes. Előadók: Dimmu Borgis, Immortal, Nile, Agnostic Front, Chimaira, Exodus, Anthrax, Meshuggah, All shall perish, Threat Signal.
Összességében az album gyengébb mint az Into the Light, főleg az utolsó két szám miatt, viszont a kiemelkedőbb számok miatt megközelíti azt.

Értékelés: 86%