Black Sabbath - Paranoid

Előadó: Black Sabbath
Album: Paranoid
Genre: Heavy Metal
1970
Warner Music









A Black Sabbath a '70-es évek egyik legkultikusabb metalzenekara - s gondolom ezt nem kell mondanom senkinek. Legalább hallásból, futtában ismerheti mindenki, ha máshonnan nem, az MTV-n futtatott The Osbournes nevű valóságshowból, ahol a régi-új frontember, Ozzy Osbourne riogatta az embereket a drogtól szétevett testével, kissé eszeveszetten idióta tetteivel, randa és beképzelt kölkeivel, és ugye a nadrágot viselő asszonnyal, Sharonnal. Nem értem, hogy élhetett meg ennyi évadot az a sorozat, hiszen Ozzy-ban semmi szórakoztató nincs. Ha csak nem szeretjük órákig nézni, ahogy nagyapánk megpróbálkozik a modern világ modern embereinek szánt eszközöket több-kevesebb sikerrel kinyírni, közben a családja agyára menni. Nah mindegy, nem erről szól ez a bejegyzés, a mostani ugyanis az oldie rock sorozatunk következő tagja, az 1970-ben napvilágot látott Black Sabbath album, a Paranoid, Ozzy-val a mikrofon előtt.
A Black Sabbath fennállása több, mint harminc évében legalább annyi zenészt fogyasztott el, mint az összes Ayreon vendég együtt. De, legalább együtt vannak még mindig, mondhatnánk. Az az érdekes helyzet jött létre, hogy nem csupán az igazi, első Black Sabbath felállás maradt meg Ozzyval a mikrofonnál, hanem a későbbi, szintén legendás Dio vezette zenekar is létezik még, de pont a névbirtoklás miatt ezt Heaven and Hell-nek hívják. Egyébként én magam jobban szeretem Dio-t, mint énekest, ugyanis neki van hangja is, kiállása is, és nem úgy mozog a színpadon, mint egy reumás nagypapa. Sajnos Ozzy-nak ez mind hiányzik, illetve ő már akkoriban is olyan volt, amilyen.
A Paranoid a zenekar második lemeze, de még ugyanabban az évben kiadták, mint a debütáló Black Sabbath korongot, így igazából nagy különbség nincs benne - az egyik a másikat hatalmas sikerré tette, és vice versa. A korongon található dalok többsége ma már nem csupán sláger, de örökzöld is, és a kötelező hallgatnivalók között található az újhullámos true metalheadeknek. Az indító nóta, a War Pigs egy viszonylag gyors, kicsit bluesos téma, remek dobtémákkal - és valóban remekek, rendkívül változatosak -, fülbemászó riffekkel. Egyedül kicsit Ozzy énektémájával van gond. Bár ez is bluesos, jazzes kicsit, rendkívül monoton, illetve Ozzy se épp énektudásáról híres.
Ezt az igazi örökzöld, a Paranoid követi. Ki ne ismerné ezt a rövidke nótát? Szerintem egyszer legalább már mindenki hallotta, vagy TV-ben, vagy rádióban. Egy gyors, heavy metal témájú darab, amiben a láb és tamdob ritmikus váltakozása adja a tempót, és a gitárok a háttérben riffelgetnek. Kicsit mai szemmel power metalos is a téma, legalábbis a stílus alapjai benne vannak. Tony Iommi szólója egész jó, a hangszeres ütemek végén folyamatosan előkerülő felcsendülések érdekessé teszik a nótát, és Ozzy hangja most jól fedi a hangulatot, bár megmondom őszintén, látva egy Dio koncertet ezt előadva, megint csalódnom kellett az öregben.
A Planet Karaván dark ambientes beütésű, nagyon lágy, lassú, torzított vokálos darab. A gitártépés a végén Iommitól nagyon progosra sikeredett, viszont maga az egész dal inkább bluesos, a jobbfajtából. Érdekes nóta a zenekartól, bár igazából kicsit elálmosító és lassú.
A negyedik szám az Iron Man. Ez is egy igazi örökzöld, és leginkább a gitárriffje miatt ismeretes. Középtempójú, heavy/doom téma, kicsit sötétebb hangulattal, jó dobokkal, a dal közepén pedig egy izgalmas váltással, Iommi jó szólózásával. A basszustéma nem túl bonyolult, de nagyon jól beleillik a nótába.

Ezt az Electric Funeral követi. Kicsit torzított, kétgitáros hangzással, egyszerű énektémával rukkol elő. Ozzy nem valami túl sokszínű énekes, ezeket a témákat már lehetett hallani a lemezen, még ha nem is pontosan így. A háttérriffelés jó, bár kicsit túlságosan is a vokálra épül, lehetne az is egy kicsit érdekesebb.

Ezt a Hand Of Doom követi, basszusgitárjátékkal, és nagyon-nagyon lágy, aláfestő dobokkal, majd vokállal, majd egy hirtelen váltással, és még egyel. A lassabb témát végül egy gyorsabb, újra dobvezette ritmus váltja fel. Bill Ward egy nagyon jó dobos, technikás, kevésbé a nyers erőre hagyatkozik, és sok dobtémát ismer. Amik igazából feldobják viszont a dalt, azok a váltások, hirtelen felcsendülések és halkulások, elhalások.

Az utolsó előtti dal a Rat Salad, egy instrumentális, kicsit progos téma, amiben a lényeg a dob, ugyanis Ward elereszt egy kisebb dobszólót is a bluesos gitártémák között.
A záródal a Faires Wear Boots. Egy kicsit inkább gitárcentrikusabb téma, Iommi szólózással, basszushangzással, kevesebb énekkel. Egészen jól lezárja a lemezt a kicsit Pink Floydra emlékeztető témájával.
Összességében egész jó albumról van szó. Egyedi, sok újdonsággal - még mai szemmel is. 41 perces játékidejével rövidnek sem mondható, de nekem azért egész hamar elszállt ez a kis idő, míg írás közben hallgattam. A legjobb dalok a Paranoid és az Iron Man, nem véletlen, hogy ezek lettek igazából a "slágerek" a Black Sabbath-tól. Bár Ozzy, mint személyiség elég idegesítő tud lenni, s a lemezen is megmutatta ezen oldalát, túl sok bajom nem volt vele, amit kellett hozott. Sok zenekar vehetne példát róluk, és nem csak úgy, hogy bebiggyesztik a "Kik a példaképeitek" kérdésre a Black Sabbathot, hanem úgy, hogy átgondolják, mit is csináltak ezel 37 évvel ezelőtt, amit ők ma, több tudással, nem.

Értékelés: 91 %