Előadó: FarmakonAlbum: Robin
Genre: Death metal
2007
Four Seasons Records
Bevallom, nekem már az Opeth se tetszik annyira a progresszív elemekkel tüzdelt death metal vonulatban, még ha valóban egy egészen egyedi stílusról és próbálkozásról is beszélünk. Akerfeldt hangja bár hatalmas, és rengeteg, rendkívüli váltás van a zenéjükben, hosszú távon mégis nagyon monotonnak és frusztrálónak tartom. Miután Akerfeldtet meghallottam az Ayreonban, én azóta leginkább egy hasonló, melodikus, progos/heavys produkcióban tudnám inkább elképzelni. Ez a kis felvezető azért volt szükséges, mert a Farmakon erőteljesen próbálja az Opeth által elindított stílust követni: death alapokra hörgő-tiszta vokál váltakozását, néha pedig fél vagy teljesen akusztikus elemeket biggyesztenek be. Az nem mondható el, hogy túl idős lenne a zenekar, ugyanis csak 2001-ben alakultak. Azóta ez a második lemezük, és a második, amely túlságosan is Opethesen hangzik ahhoz, hogy egyedi legyen.
A Time-Tables-zel indul, egy gyorsabb, deathesebb nótával, kicsit a Göthenburgi metalstílusra emlékeztető, pörgős, nem túl technikás hangszeres játékkal, egyszerű riffekkel. Néhány rövidebb hangszeres rész, egy icipici szólózás is van benne, de túl sokat nem változik a zene a végéig. A hörgés az nem rossz, el kell mondani, de nem egy Akerfeldt, illetve a sikolyok benne, amelyek kicsit inkább emlékeztetnek core-zenére nem illenek a képbe.
Ezt a Coma September követi, újabb pörgősebb death témával, majd hirtelen váltással tiszta énekre. Ez se mondható különlegesnek, Marko Eskola hangja az általános progresszív zenekarokat idézi. Van néhány érdekes, bár Opethes váltás a zenében, illetve hirtelen előkerült akusztikus elem. A gitárszóló a közepén egy lassabb heavy metal téma, nem olyan rossz. Viszont a vokál továbbra is: egy alap deathes zenei téma megvan, még az alapvokál se szörnyű, de azok a core-os felcsendülések benne, illetve háttérének nem tesznek jót a dalnak. A dobjáték viszont itt elég érdekes, kicsit technikásabbnak tűnik.
A Sixty-nine torzítatlan gitárakkordozással, lágyabb dobokkal, és előtérbe került basszussal kezdődik, majd hirtelen bedurvul. A riffek itt progresszíven hatnak, bár egy kicsit túl egyszerűek, illetve túl kevés van belőlük. A dal tempója folyamatosan gyorsul, így a végére azért már egy egészen élvezhető, zúzósabb nótát kapunk, amit az elején megismert lassabb rész hirtelen megállít.
A Faint Light gyors, Zyklon-ra emlékeztető dobtémával indul, és vokállal. Eleinte nem is rossz, de ahogy a magasabb, teljesen core-os/screamosan érthetlen része lesz, az mindent elront. Véleményem szerint ez egy igen gyenge nóta, nem is a zenei alapok miatt, ugyanis a gyors, zúzós death része jó, még ha nem is túl változatos, de a vokál mindent elront. Végül, a közepefele előjövő kicsit hangszeresebb, játékosabb rész azért valamennyit megment.
Az ötödik szám, a Recondite lágyabb, bluesosabb témával indul, a stílusnak megfelelő gitár és basszusjátékkal, és csak utána durvul be. Ez a dal innentől kicsit olyan, mintha egy death bandát kevertünk volna a Dream Theaterrel, a tiszta vokál a Train of Thought lemez témáit juttatja eszembe, illetve a dal közepén a kissé "őrült" rész, a furcsa hangszerrel UneXpecT-re hajaz, annyi különbséggel, hogy itt nagyon idegesítő.
A Wings heavy metal témával indul, kicsit játékosabb dobokkal, sokkal inkább élő gitárjátékkal, illetve magasak hangok dominálásával, majd egy hirtelen váltással újra egy lágyabb, bluesosabb téma jön. Matti Auerkallio egy jó dobos lehetne, rendkívül technikás, de közben tud brutális is lenni.
Ezt a A Temporary Death követi, lágy cinjátékkal, majd brutálisabb dobokkal. Ez újra inkább egy gyorsabb death nóta, rengeteg váltással, illetve funkys gitárfelcsendüléssel a közepén. Érdekes volt ebben a zenében azt a 2 gitárt hallani, amelyek egy funky-s duettet adnak. Mint az álom, úgy lett ennek a résznek vége, és újra brutális, durva zenei rész következik. Érdekes ez a nóta, ez azért tetszik, csak a vokál ne lenne.
A nyolcadik nóta a Helpless. Lágyabb, progresszív témával indul, majd fertelmes vokállal folytatódik. A gitártémák igen egyszerűek, néhány riffből épülnek fel, a torzított ének nem illik a képbe, illetve kicsit mintha a dob inkább death témát játszana, míg a gitárok valami teljesen mást. Azért nem teljesen esélytelen ez a dal, a gitár a végén valamennyit megment belőle.
Az utolsó előtti nóta a Monster, funkys basszus és gitártémával kezdődve, amik sokszor vissza fognak térni. A két gitárhangzás nagyon jó, illetve Toni Salminen se rossz gitáros ebben a stílusban, de mintha a deathes részeknél nem igazán találná a helyét.
A The Mentally Disabled and The Artist azért egy jó lezárása a lemeznek, ugyanis nincs benne vokál. Egy progresszív instrumentális darabról van szó, néha funkys gitárokkal, deathes brutalitással. Bár maga a téma nem túl egyedi - kicsit '80-as éves rockzenéje és a mai prognak a keveréke -, élvezhetően zárja le ezt az amúgy annyira nem élvezhető lemezt.
Legalábbis annak nem élvezhető, aki nem szereti a core-nak a screamo felé hajló ágait. Mert ebben ilyen van bőven: a vokál tényleg rendkívül idegesítő néha, a hangszeres játék sincs mindig rendben. Vannak jó pillanatok is, meg egészen rosszak is. illetve az Opeth hangzás is nagyon benne van. Egyedinek semmiképp se mondanám, legfeljebb néhány témában érdekesen kidolgozottnak. Ezek a hallgatható részei egyébként a lemeznek. Aki az ilyen dolgokat szereti, azoknak merem ajánlani, de azoknak, akik a normálisabb, tradicionális death/blacket, vagy akár a progresszívet szeretik, vagy csak nem szeretik a magas sikítós vokált, azok inkább kerüljék el. Azért ezek után kíváncsi vagyok, hogy lesz-e belőle egy harmadik lemez.
Értékelés: 70 %
Ezt a A Temporary Death követi, lágy cinjátékkal, majd brutálisabb dobokkal. Ez újra inkább egy gyorsabb death nóta, rengeteg váltással, illetve funkys gitárfelcsendüléssel a közepén. Érdekes volt ebben a zenében azt a 2 gitárt hallani, amelyek egy funky-s duettet adnak. Mint az álom, úgy lett ennek a résznek vége, és újra brutális, durva zenei rész következik. Érdekes ez a nóta, ez azért tetszik, csak a vokál ne lenne.
A nyolcadik nóta a Helpless. Lágyabb, progresszív témával indul, majd fertelmes vokállal folytatódik. A gitártémák igen egyszerűek, néhány riffből épülnek fel, a torzított ének nem illik a képbe, illetve kicsit mintha a dob inkább death témát játszana, míg a gitárok valami teljesen mást. Azért nem teljesen esélytelen ez a dal, a gitár a végén valamennyit megment belőle.
Az utolsó előtti nóta a Monster, funkys basszus és gitártémával kezdődve, amik sokszor vissza fognak térni. A két gitárhangzás nagyon jó, illetve Toni Salminen se rossz gitáros ebben a stílusban, de mintha a deathes részeknél nem igazán találná a helyét.
A The Mentally Disabled and The Artist azért egy jó lezárása a lemeznek, ugyanis nincs benne vokál. Egy progresszív instrumentális darabról van szó, néha funkys gitárokkal, deathes brutalitással. Bár maga a téma nem túl egyedi - kicsit '80-as éves rockzenéje és a mai prognak a keveréke -, élvezhetően zárja le ezt az amúgy annyira nem élvezhető lemezt.
Legalábbis annak nem élvezhető, aki nem szereti a core-nak a screamo felé hajló ágait. Mert ebben ilyen van bőven: a vokál tényleg rendkívül idegesítő néha, a hangszeres játék sincs mindig rendben. Vannak jó pillanatok is, meg egészen rosszak is. illetve az Opeth hangzás is nagyon benne van. Egyedinek semmiképp se mondanám, legfeljebb néhány témában érdekesen kidolgozottnak. Ezek a hallgatható részei egyébként a lemeznek. Aki az ilyen dolgokat szereti, azoknak merem ajánlani, de azoknak, akik a normálisabb, tradicionális death/blacket, vagy akár a progresszívet szeretik, vagy csak nem szeretik a magas sikítós vokált, azok inkább kerüljék el. Azért ezek után kíváncsi vagyok, hogy lesz-e belőle egy harmadik lemez.
Értékelés: 70 %
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése