Dream Theater - Scenes From a Memory

Előadó: Dream Theater
Album: Metropolis Pt. II - Scenes From a Memory
Genre: Progressive Metal
1999
EastWest Records









Milyen régen is volt már, mikor ez a lelkes prograjongó banda kiadta első lemezét, majd kis alkotói csendet követően az azóta is a legjobbak közé tartozó második, Images and Words lemezét. Az akkori felállás, Kevin Moore, James Labrie, Mike Portnoy, John Petrucci és John Myung volt - tehát csak a billentyűs poszton történt azóta változás, de ott kétszer is. Ezen a lemezen pedig volt egy dal: Metropolis pt. 1. Sokak szerint a mai napig a legjobb Dream Theater dal. S ekkor kezdődött az úgynevezett Dream-skatulya is, amely azt jelentette, hogy az egyre növekvő népszerűségű zenekar nyomán rengeteg klónzenekar jött létre, illetve sokan követték a már kitaposott utat. De ez más kérdés, most a Scenes from a Memory-ről van szó, amely annak a bizonyos dalnak az egy egész lemezen át történő folytatása.
Tulajdonképp érdekes a cikknek a kategóriaválasztása is, hiszen ezt az oldie rock-ba teszem. De miért is, hiszen sokkal régebbi lemezeket is kritizáltam már. A megoldása nem túlságosan kézenfekvő, és enyhén csavaros is: ha szereted, ha nem, a Scenes az egy korszakalkotó lemez volt, egybesűrítve az elődök (Rush, Pink Floyd) legjobb tulajdonságait, s ezzel beírta magát a történelemkönyvekbe is.
A lemez koncepciós tehát, s egy enyhe bevezetéssel indul: intro beszéddel, óraketyegéssel, majd Labrie énekkel és Petrucci akusztikus gitárral. A motívum maga leginkább a későbbi, The Spirit Carries On balladára emlékeztet, illetve azt vetíti előre.
Majd, mint egy újabb intro, az Overture 1928 robban be a maga instrumentalitásával. Modern koncerteken is szívesen játszák, mint felvezető nótát, s nem csoda. Rendkívül technikás gitárjátékával, változatos dobjaival és aláfestő szintetizátorjátékával alaposan felkészíti a hallgatót a lemezre, hiszen már itt va nbenne minden: billentyűs vezette progresszív dallam, metalos brutalitás, technikás hangszeres játék, fülbemászó szólam, és nem utolsó sorban Dream-skatulyás Rudess zongorajáték.
A dalt záró dobtémából azonnal, megállás nélkül kezdődik a következő dal, amelyet szintén szívesen szoktak játszani rögtön az Overture után élőben: a Strange Deja Vu. James énektémája nem túl komplikált, s igen élvezhető. Rengeteg a váltás a dalban, az átvezető, gyorsabb részek, illetve a hangszínváltó bridge-énektéma. Mike Portnoy szerintem itt mutatta meg csak igazán, hogy tud dobolni: sokkal változatosabb ütemben szólnak a lábdobok, kevesebb az egyszerűen csak brutális, sokáig tartó blastbeat, és a tam-cin igen jó arányban van egymással.
A következő dal a lemez változatosságát bizonyítja: a Through my words egy balladikus, zongora-ének duett vezette dal, amely előrevetíti a Through her Eyes motívumát. Leginkább ez is az Images albumra emlékeztet, a Wait and Sleep dalra, leginkább amiatt, hogy csak ének és zongora van benne.
Szusszanásnyi időt se adnak a dalok között: a Fatal Tragedy sötétebb hangulatú zongorajátékával, indul, majd hirtelen egy akkordpengetéssel átvált a Through my wordsből az igazi Fatal Tragedy-be. Később a dob és gitártéma egyaránt power metalra emlékeztet, proggal keverve: hol egyszerű, szaggatottan egy riffet játszó, máshol pedig hol több riffet egybeolvasztó. Tipikusan Dreames vonás az egyes hangszerek felsikítása is, mint például a gitár és a szinti felcsendülése. A dal második fele már inkább prog: rengeteg progresszív játékkal. Első kisebb negatív beütésem itt jön elő: majdnem ugyanazokat a motívumokat hallgatni három-négy percen keresztül nem biztos, hogy túlságosan szórakoztató. De, el lehetett viselni.
Ami utána jön, az már durvább. A Beyond this life metalosan durván indul, s marad végig ez a gyors tempójú, de szaggatottan gyorsuló és lassuló téma. Kicsit olyan, mintha Mike Portnoy igazi dobtudását szerette volna megmutatni a hallgatóknak, ugyanis itt a a blastbeates Metallica-dobolástól kezdve, cin-központú, váltott ritmusú játékig minden van a repertoárban. Az énektéma újra nagyon egyszerű: kevés torzított, beszédszerű rész után tiszta Labrie ének. Ez a dal kicsit a mélypontja a lemeznek: a refrén egyszerűen nem jó, s a rengeteg furcsa instrumentális és énekes bridge elvont egy keveset az élvezhetőségéből. A torzított, jobbra-balra dobáltg gitárhangzás pedig nagyon is idegesítő, de ezt már pár, hasonló esetben kifejtettem. (Ugye, Mogwai és társai.)
Ezt pedig egy szép ballada követi: a Through her Eyes, aminek a vezértémáját már elővezette a Through my Words. Talán ebben a dalban hallatszódik leginkább a basszusgitár, s hatalmas szerepe van a kellő hatás elérésében. Labrie éneke elég jó, de azokat a kicsit popos, aaaa-zó vokálok viccesek. Leginkább ének és akusztikus gitár vezette darab, enyhe, nem eltúlzott szólózással.
Egy újabb hatalmas dal következik ezután: a Home egyrészt fontos koncerttéma, másrészt meg szintén egy változatos darab. Keleties motívummal, kevéske introval indul, majd egy ének és refrénorientált progresszív, középtempójú dallá formálódik. Fontos szerepe van a basszusnak is és a gitárjátéknak is, de a dobok és a szinti is gyakran előtérbe kerül. A végefelé van egy hosszabb instrumentális rész is, illetve átvezető bejátszással a történetbőn.
A The dance of eternity az egyetlen teljesen instrumentális dal a lemezen: az eredeti Metropolis pt. 1 dalból is vannak bejátszások benne, de a lemez korábbi számainak 1-1 motívuma is megjelenik. Egyes témák már ismerősek lehetnek, illetve nagyon hasonlók voltak már máshol: például Liquid Tension Experiment, vagy akár későbbi Dream lemez. Legfeltűnőbben a vadnyugati zongorajátékra emlékeztető rész, ami az új lemez, a Systematic Chaos The Dark Eternal Night című dalán is hallható.
Ezt egy lassabb, zongora-vezette dal, a One Last Time követi. A dobtémája sokkal lágyabb, rengeteg cinnel, kevesebb, ütemesebb lábdobbal. Kisebb gitárszóló után pedig egy átvezető része van, amely egy kissé diadalmasabb befejezést ad a dalnak, ami a végére azért leül egy picit.
És az utolsó előtti dal a nagy kedvenc, a balladák balladája: a The Spirit Carries On. Az, hogy mennyire sikeres darab, erre csak egy személy példa: édesanyám ki nem állhatja a rock/metal zenét, de azért a The Spirit Carries On-t feltetette velem a mobiltelefonjára. A dal eleinte egy ének és zongora/szinti vezette, lassú, érzelmes hangvitelű darab. Az énektémája gyönyörű: igazi katarzisélmény, még James hangjával is. Nem csoda, hogy koncerten is nagyon fontos szám, hiszen a hallgathatósága mellett a technika is fontos szerepet játszik benne: Mike Portnoy nem túl durván, mégis technikásan játszik, Petrucci gitárszólója pedig pontosan idevaló. Ennél jobban össze se lehetett volna dobni a dalt, a szövegének pedig, az album ismerete nélkül is van értelme. Theresa Thomason aláfestő éneklése pedig egyszerűen csodálatos. A dal, együtt így, nagyon hatásos. Komolyan mondom, vannak helyzetek, mikor egyszerűen meg tudom könnyezni.
Egy nagyon jó lemez ért a végéhez, s ezt hogy is lehetne máshogy befejezni, mint az előbbiek összefoglalásával, és egy csattanóval: a Finally Free rengeteg új motívum mellett a régebbi dalokból is vesz egy-egy riffet, énektémát, zongorakíséretet. Intronak megint akusztikus gitár van, illetve a hipnoterapeuta beszéde, s egy kis vonós is megjelenik. A koncepcióhoz szükséges háttérzajok után pedig jön maga a dal: a Finally Free motívuma magában is nagyon jó, de összevegyítve a többivel igencsak ütős vegyületet ad. Igazság szerint egészen heroikus hangulata is van a dalnak, főleg a végén, az utolsó résznél, amikor akusztikus gitárból vált át hirtelen a teljes zenekarra. Egyetlen idegesítő motívuma az outro, amikor is, lezárva a történetet, a televízió sistergése hallatszik jó sok ideig.
Néhány szó a történetről is: egy szerelmi háromszögről van szó, amikor az udvarló férfiak testvérek, s mindketten ugyanazt a nőt szemelték ki egymásnak, aki nem tud dönteni közöttük. Majd, mikor meghozta volna a döntését, a másik férfi megjelenik, megöli mindkettőjüket, és magával is végez. Évtizedek múlva, ezen emberek lelkei új gazdára találtak: Nicholas-ban, aki előző életében Victoria volt, a Hipnoterapeutában, aki a Szenátor volt, azaz a Sleeper. Mivel ő volt az, aki előzőleg lelőtte a lányt, ezért a sors megismétli önmagát, mikor már Nicholas tényleg megszabadult volna a problémáitól.
Összességében a lemez hatalmas lett. Biztos vagyok benne, hogy rocktörténelmi anyagról van szó, fülbemászó, hallgatható motívumokkal, igazi, metal-lovagos* gitárszólókkal, hangszeres játékkal. Nincs is nagyon mit mondani már róla, csak a végeredményt.

Értékelés: 98 %

* A mindenkori mesebeli lovag bőrébe bújtatott metalzenei alstílusokat
megmagyarázó, kicsit kiparodizáló írások. Rendkívül viccesek, néha még igazak
is. Az ide illő idézet:
PROGRESSZíV METÁL: A lovag gitárral érkezik, 26
percig szólózik a kastély előtt, a sárkány öngyilkos lesz az unalomtól.
A lovag felmegy a királylány hálószobájába, újabb gitárszólót ad elõ,
amibe a konzervatóriumban végzősként tanult összes technikáját
beleszövi. A királylány megszökik, és a HEAVY METÁL lovag keresésére indul.