Előadó: Dream TheaterTurné: Chaos in Motion Tour
Helyszín: Petőfi Csarnok, Budapest, Hungary
Időpont: 2007/06/06
Kicsit késve bár, de mi is leírjuk tapasztalatainkat a budapesti Dream Theater koncertről. Sajnos, mire ki tudjuk ezt a cikket rakni, az egész téma már lerágott csont, viszont úgy érzem, egy koncert mindig van annyria szubjektív, hogy mindig, mindenkitől élvezetes visszahallani, visszaolvasni. Megpróbálom nem túl hosszúra megírni, hiszen ezt már előttem sokan megtették.
A helyszínre húsz perccel kezdés előtt érkeztünk, és meglehetősen szerencsések is voltunk, ugyanis éppen nem volt akkora sor a hátsó kapunál, így egy-két perc alatt megmotoztak és ellenőrizték a jegyet. Tehát nekünk nem volt olyan problémánk, hogy a biztonsági őrök akadályozták volna a gyors bejutást. Sajnos ilyen korán se volt már túl sok jó hely, szóval bevergődtünk jó hátra, de legalább szembe a színpaddal. Ekkor már az előzenekar hangolt, s közbe akusztikus feldolgozások szóltak a hangfalakból. Ekkor még azért talán a Csarnok befogadóképességének a felét árasztották el az ideges és kíváncsi Dream rajongók.
Pontosan 19:00-kor, mikorra ki voltak írva, pedig elkezdte a muzsikálást a Dominici. A Dream Theater volt énekesének zenekara nem kapott túl nagy figyelmet, ugyanis ekkortájt próbáltak sokan bejutni valahogy, így igazából még csak áramlott befele a tömeg. Őszintén szólva nem is volt annyira jó a Dominici. Nekem nem jött be a zenéjük. Ekkor sajnáltam egy picit, hogy Európába előzenekarnak nem a Symphony X jött.
Fél óra zenélés, és 5 dal után Dominiciék leléptek, s azért ekkorra már jókora tapsviharban léphettek le a színpadról. Amint eltűntek, azonnal jöttek a technikusok, és szerelték be az új hangszereket a helyükre. Ehhez is fél óra kellett, majd pontban 20:00-kor, miután elhalkult a hangfalakból ránkzúduló szimfonikus feldolgozása a The Dance of Eternity-nek, elkezdődött a Dream Theater koncert is. A kezdő dalok igen ütöttek: az Overture 1928 intronak, majd ezt követte azonnal a Strange Deja Vu. Kedvenc albumom a Scenes from a Memory, szóval igen jól indult számomra az esemény. Ezután pedig a Take the Time következett, amely méltó módon zárta le a nyitóblokkot. Rövid üdvözlés, köszöntés után bele is vágtak az új lemez dalainak a bemutatásába. Először a kislemeznóta, a Constant Motion, utána a rég kiszivárogtatott The Dark Eternal Night jött. A közönség ismerte, s énekelte ezeket az új dalokat is, s lassan sötétedni is kezdett, aminek következtében a színpadi fénytechnika alkalmazása több értelmet nyert, mint eddig.
Kis "pihenőként" következett az Endless Sacrifice, I walk beside you, és a megnyújtott Surrounded trio, majd a fertelmesen más Octavarium nóta, a Panic Attack jött. Az este folyamán az utolsó új dalt ezután játszották le, az egyik kedvencemet a Systematic Chaos albumról, a Forsaken-t. Így utólag belegondolva, köszönettel tartozom a zenekarnak, hogy a Prophets of Wartól megkíméltek minket. Mellékes viszont, hogy a Metropolis pt. 1-től is...
Az "normális" koncertidőt a hatalmas Scenes nóta, a Home zárta, majd vonultak is le, hogy visszatapsoltassák magukat. Kis Rudess szóló után, ami eddig talán a legjobb felvezetője volt a következő dalnak, jött a The Spirit Carries On. A banda legismertebb, legszebb balladáját mindenki végig énekelte, még James Labrie-nek se kellett igazából felhívni a figyelmet arra, hogy énekeljünk. Viszont az öngyújtózás mókás volt, valahogy nem illett a képbe. Végül, utolsó, záró dalnak az As I Am hagyta feltüzelve a zenére vágyó közönséget, akik - egyetlen további ráadás dal reményében - végigtapsolták a magukat ünnepeltető zenészeket. Nem mintha nem érdemelték volna meg.
A legnagyobb probléma a koncerttal a rövidsége volt. A DT része körülbelül 107 perces lehetett, míg a Dominici 30, így előzenekarral együtt is csak alig több, mint 2 óra volt az érdemi része a rendezvénynek. Szokatlan volt az is, hogy előzenekart is hoztak. Valószínűleg emiatt - és valami csendrendelet miatt - lett ilyen kurta, amilyen. Az előadásra nem volt panasz. Bár voltak apró hibák, melléfogások, ez teszi varázslatossá a koncerteket, és nem az, hogy playbackről, de legalább hibátlanul visszaadják a tananyagot. A színpad amúgy kicsi volt, egyedül valamennyire James Labrie mozgott rajta. John Myung a szokott módon, szoborszerűen állt, és pengette hangszerét, míg John Petrucci munkájára koncentrálva bámulta Music Man gitárját. Jordan Rudess volt az egyik legviccesebb az egész koncert alatt. Az állványos KORG OASYS szintetizátorával ide-oda forgott. Mike Portnoy pedig dobálta a dobverőket - s az ütők törvényszerűen néha melléestek. Mégis, a legjobb pillanat a ráadás volt, ahova Mike már egy magyar futball mezzel tért vissza. Viszont, ahogy korábban is mondtam, én hiányoltam a nagyobb Dream Theater dalokat. Legalább a Metropolis pt. 1-et lejátszhatták volna. És, így utólag belegondolva, a 8.500 Ft-os (+ postaköltség, amint adminisztrációs díjként szépen rámsóztak, mert személyesen vettem át) jegy, és a majd 6000 forintos utazási költség kicsit sok volt. És ekkor még nem ittam semmit helyben, illetve nem vacsoráztam meg. Persze ez nem tartozik a bejegyzés témájához.
Mégis, ha lenne még egy koncert, én biztos elmennék rá, ugyanis ez olyan emléket hagyott bennem, amit sose felejtek - akárcsak a többi DT koncert volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése