Korpiklaani - Tervaskanto

Előadó: Korpiklaani
Album: Tervaskanto
Genre: Folk Metal
2007
Napalm Records

Ha valamely ismertebb finn folk metal zenekar esik szóba, mindig a következő jelent jut az eszembe: a két, talán legismertebb zenekara a stílusnak, a Finntroll és a Korpiklaani ülnek egy középkori kocsmában, természetesen az előbbi zenekar trollok képében, míg az utóbbi kövér, szakállas druidák, hatalmas medvék, emberszerű farkasok és szarvasok képében, néha zenélnek középkori hangszereken, és ordibálnak hozzá valamit, máskor pedig fakorsókat döngetnek egymásnak, és ami benne maradt lötty, lehúzzák. Néha pedig egymásnak esnek, és boldogan verekednek a következő zenélésig. És ezt a körforgást sose hagyják abba.

Valamennyire ezzel jellemeztem is a Korpiklaani zenekart: egy "mulatozós", ivós, természetimádós metal, amihez szinte kötelező a folk alap. Idén júniusban adják ki a legújabb lemezük, ami ezen a néven már negyedik a sorban (az első 2003-ban jelent meg, viszont 2005 óta minden évben pofánvágnak minket egyel, hogy legyünk boldogok), amelynek címe Tervaskanto. A borítón már szinte láthatjuk is a képzelgésem a finn folk metalról, ugyanis az emlegetett kövér, szakállas természetimádó van rajta.

Ha ránézünk a számlistára, láthatjuk, hogy most többségben vannak a finn nyelvű dalok, míg korábban csak elvétve volt néhány dal, a többi angol nyelven szólalt meg, pontosabban, a négy angol dalból kettő instrumentális, szóval ott meg se szólalnak. Ezzel igazából nincs is baj, ezzel a Korpiklaani elődjét, a Shaman nevű zenekart juttatják eszembe.

Az indító dal egy igen pörgős darab, rögtön az alkoholizálásra hívja fel a figyelmünket. Az első furcsaság, ami az album hallgatásakor felmerül, az egy, a lemezen állandóan szereplő vendég, Juha Jyrkäs felbukkanása. Ő egyébként inkább a dalszövegek írásában vett részt, viszont a Let's Drink című nyitó nóta vokáljának feléneklésében is besegített. Igazából ez egy olyan szám, amit nem lehet egyetlen Korpiklaani albumról se lehagyni. És nem is teszik, ugyanis az ivás, mint téma, minden lemezen megjelent már. a Let's Drinket úgy tudom leginkább elképzelni, hogy haverokkal (újra) összeülünk, és akkor az előző albumok pia metal számait összeválogatva vedelünk. Egyébként a témájának megfelelően rövid, velős dal, vidám kis harmonikával.

A második szám a címadó dal, a Tervaskanto. Ez is egy pörgős dal, rengeteg folk elemmel, és természetesen fontos szerepe van benne a harmonikának. Először itt csodálhatjuk meg a finn nyelv szépségeit. Én személy szerint sajnálom, hogy (még) nem tanultam a nyelvet, mert így semmit nem értek a szöveg mondanivalójából. Ha más is így van vele, nyugodjon meg, az egész albummal ez lesz a helyzet. Bár, a Korpiklaanit ismerve, ez nem lesz hátrányukra, sorstársak.

A harmadik szám is finn lesz, a címe: Viima. Ez már sokkal lassabb, mint az első két dal. Hogy tovább erősítsük a folkosságot, most harmonika mellé furulya dallam is került bele. Így egy kicsit hasonlít az In Extremora, illetve olyan hangulata van, mintha egy sötét erdőbe lépnénk be éjszaka, és baglyok és Korpiklaani bandatagok vennének körül minket.

A Veriset Aparat heavy metalos riffekkel indul, majd ezt fenntartva lépnek be a népi hangszerek és Jonne Järvelä énektémája. Igazából ami a Korpiklaani-t azzá teszi, ami, az Jonne összetéveszthetetlen csengésű énekhangja. A Veriset Aparat egy viszonylag tempós nóta. Ami tetszik benne, az a harmadik perc környékén kezdődő, ismerős népi motívumra emlékeztető téma. Nagyon jóra sikerült ez a váltás, kár, hogy nem folytatódik a háttérben a dal végéig.

A következő, Running with Wolves az első csak hangszeres darabja a lemeznek. Különleges, középkoriasan hangult akusztikus gitárokkal vezetik fel, majd Korpiklaaniasan folytatják. Ahogy általában, itt is a népi hangszerek húzzák magukkal a többit, a dobon kívül a többi hangszer mintha egy kicsit túlságosan is a háttérbe szorult volna, illetve majdnem ugyanazt a motívumot játszák a végén, legalább egy percen keresztül, ami végeláthatatlannak tűnik hallgatás közben.

A hatodik szám, a Liekkion Isku is heavy metalosan indul, és csak után vált át folkba. A legérdekesebb megoldás benne a kántálós rész, illetve a kántáláshoz hasonlító énektéma is. Így olyan érzésem van, mintha valami modern druida szertartásba csöppentem volna, ahol minimum dobbal, gitárral, bőgővel és harmonikával kell áldozni az isteneknek.

A Palovana ismét egy középkorias témával indít, s elég sokáig tartja magát a háttérben. Egy folyamatosan gyorsuló dalról van szó, újabb tipikus folk metalos hatás. Igazából ekkor már kezdtem unni, hogy szinte nincs változás a dalok felépítésében. Valahogy a korábbi albumokat kicsit változatosabbnak éreztem. Egyedül a bohém dobtéma dobja fel a nótát a vége felé.

A Karhunkaatolaulu követi a dalt, ami a nyolcadik a sorban. Szintén egy gyors témájú dal. Ami érdekessé teszi, hogy a dal az instrumentális és a vokális rész váltakozásából áll, ugyanis legtöbbször az énektémákra elhallgatnak a hangszerek.

A Misty Fields, a kilencedik dal a harmadik angol a sorban, s a második, egyben utolsó, amiben szöveg is van. Úgy tűnik, hogy erre az albumra a hegedűt, illetve a harmonikát hangulták kulcsmotívummá, ugyanis a szokásosnál is fontosabb szerepe van a dallamvonal vezetésében. Nem túl hosszú dal, témája ennek is inkább a természet.

Talán a legváltozatosabb dal a Vesilahden Verajilla, az utolsó előtti nóta. 7 perces hosszúságával bőven kiemelkedik a többi szám közül. S talán ez az a dal, amely legjobban emlékeztet az In Extremo-ra, ugyanis itt a hangszerek, illetve az akusztikus megoldások is nagyon hasonlóak. Fontos szerep jut az akusztikus gitárokra is, és már nem csak felvezető, bevezető szerepük van. Az énektéma inkább beszédszerű, hangulatilag pedig emiatt úgy tudom elképzelni, mintha tűznél történetet mesélnének el zenélve. Ezt az érzetet erősíti a végefelé a teljesen morgó/beszélő rész.

A befejező dal, a Nordic Feast talán a legbohémabb az egész albumon. Tényleg olyan hangulata van, mintha egy finn karnevál közepére csöppennénk. A basszus nagyon jól hallható, egyszerű, és bohókás. Sőt, nem csupán karnevál, hanem egy tengerparti város bulija is lehetne, ugyanis a harmonikatéma beleillene például a Karib Tenger Kalózai film valamelyik csehós pillanatába is. Mivel rövid nóta, és nem is túl tempós, egészen felcsigázza az embert ahhoz, hogy újra meghallgassa az egész albumot.

Összességében a legnagyobb bajom a Tervaskantoval, hogy a nyitó és záró dal között igen unalmas, egyhangú, monoton és fantáziátlan tud lenni. Az egy dolog, hogy nem értem a szöveget - pedig nekem azért roppant fontos lenne, de finn zenekaroknál ezt már megszoktam -, de a folk hangszerek témáinak egyformasága eléggé egybemosta a dalokat. Közepesen hosszú, 42 perces játékideje viszont jónak mondható, s nálam a nyitó dal, a záró dalon kívül a Veriset Aparat és a Vesilahden Verajilla mentette meg. Azért a Tales Along This Road jobb volt.

Értékelés: 86 %