Symphony X - Paradise Lost

Előadó: Symphony X
Album: Paradise Lost
Genre: Progressive/Power Metal
2007
Inside Out

Öt évet kellett a várni a kicsit félresikerült The Oddyssey album után a Symphony X rajongóknak, hogy Michael Romeoék újra előrukkoljanak valamivel. Igazából én eddig mélyebben csak az előző, már emlegetett albumot ismertem, így nem volt túl sok elvárásom a mostani iránt. Lehet, hogy ezért is ütött elég nagyot a Paradise Lost. Sajnos a neve igen megtévesztő, ugyanis nagyon hasonlít arra a bizonyos brit heavy metal zenekarra, ami hasonló névvel - és hasonló című tizedik lemezzel - leledezik, viszont előre utal arra, hogy nem valami Elvenking szerű, buli az élet albumra kell gondolni. (Megjegyzés: Az Elvenking hamarosan megjelenű albuma se lesz már az.)

A The Oddyssey albumról én azt hiányoltam, hogy nem valami túl egyedi, illetve, hogy a progressive elemek szép lassan eltűntek belőle, és maradt csak a power és heavy része a dolognak. Szerencsére ilyen dolgokat a Paradise Lost albumon nem kell nélkülözni, ugyanis Romeo előszedte szólózási tehetségét, illetve megrúgdosta egy kicsit Michael Pinnella billentyűst, nehogy elaludjon a hangszere mögött. Viszont az egyediség kicsit elmaradt. Nem teljesen, de néhol érzek továbbra is sablonosságot, illetve utalásokat más zenekarokra, dalokra.

Az album egy introval, az Oculus ex Inferni-vel indul. Igazi felvezető, zaklatott, szimfonikus darab, kis hangszertudás csillogtatással. Igazából olyan, mintha egy számítógépes fantasy játék zenéjét játszanák le, illetve valami újabb Gyűrűk Ura metalprodukció darabja lenne. Hallottam már jobb felvezetőket is, az átváltás a második dalra, a Set the World On Fire (The Lie of Lies)-ra nem igazán sikerült. A cím eléggé sablonos, volt hasonló dala az Annihilatornak és a Megadeathnek is. Gondolom ezért került az a kis alcím oda. Egyébként ez jól konferálja, hogy mennyire sötétebb hangulatú album, mint a többi. Russell Allen inkább egy brutálisabb, dühösebb énekmódot választott ide, illetve a kórus se olyan lágy. A dal közepén van egy kis szórakozás a gitárokkal, illetve billentyűvel, majd hirtelen jön a második nóta, a Domination.

Még egy sablonos cím. Viszont a kezdete igen jó: basszus szólóval vezeti fel a következő sötétebb témákat. Sajnos a gitártéma szinte egyetlen riffből és egy váltásból áll, így a hat és fél perces játékidőben hamar meg lehet unni, illetve az ének se éppen a legjobb, bár a nótához teljes mértékben illik.

A negyedik szám a Serpent's Kiss. Ez is a durvább dalok közé tartozik, viszont hangszereiben inkább a progressive vonalat képviseli, a gitárok inkább szólnak, illetve illetve a váltások erősen Dream Theater-re emlékeztetnek. Ugyanilyen módon változik az énektéma lényege és módszere is. Néhány pillanatra pedig egy szimfonikus jelleg jelenik meg újra. Nem rossz dal, de a durranás igazából csak most jön.

A címadó nóta, a Paradise Lost az lepett meg igazán. Sok lemezt hallgattam már idén, s tavaly és tavalyelőtt még többet, de a Paradise Lost lágy, balladikus, mégis erőteljes, progressive vonása megfogott. Ez nem egy Dream Theater szerű ballada, talán ez a legegyedibb szám az albumon. Az akusztikus, szimfonikus részek megfelelő arányban jelennekmeg a brutális szólózással és tehetségfitogtatással együtt, illetve az énekes is sokkal lágyabb, érzelmesebb hangon zenél. Nem utolsó dolog, hogy évek óta a Paradise Lost refrénje az egyik legfülbemászóbb, legeredetibb, amit hallottam.

A következő, Eve of Seduction még egy, inkább heavy/power metal stílusú nóta. Az ének itt megint inkább tiszta, ahogy az előző számnál is volt. Ez a nóta kicsit hasonlít a speed metal stílusra is, zúzós, nem túl unalmas. Bár kicsit monotonnak érzem.

Nem úgy, mint a The Walls of Babylont. Ez egy újabb progresszív nóta, sok szólózással, gitártémával, illetve az intro hangulatát idézően kórussal. Erre a nótára is sok váltás jellemző, illetve az énektémák váltakozása. Az egészet megfűszerezi egy kis power metal is, úgyhogy igazi csemege ez a dal.

A nyolcadik szám, a Seven - ami az intro nélkül a Hetedik dal - egy gyorsabb tempójú, viszont progresszíves szólózással induló nóta. Engem kicsit a dobtéma inkább egy skapunk/punkrock dal témájára emlékeztet, igaz, nem mondanám, hogy rossz. Viszont a szólók nagyon egyformák, egy témára épülnek, így azért a 7 perces szám hamar unalmassá válhat. Igazából nem tudnám besorolni se a Power Metal stílusba, se a progresszív metal stílusba, sokkal inkább emlékeztet egy korai Iron Maidenre, illetve a Brit Heavy Metal Újhullámának többi tagjára. Nem rossz dal, csak nem emelkedik ki a lemezről.

A The Sacrifice, a következő szám egy újabb lassabb, balladikusabb darab. Itt Russell Allen újra inkább egy érzelmesebb témát énekel, bár itt újra keveredik az erősebb, reszelősebb hangja az emocionálissal. Több a zongora, illetve a háttérben a szimfonikus rész, bár közel se annyi mint a címadó dalnál volt. Hangulatilag ez inkább egy feszültebb darab, mint a Paradise Lost volt, viszont a közepén lévő gitárszóló egész jó lett.

A záró dal, a Revelation (Divus Pennae ex Tragoedia) szerencsére nem igazán outro, inkább egy rengeteg váltást felvonultató, Dream Theater szerű progresszív nóta. Az album összes dala közül talán ez tartalmazza a legkevesebb power elemet, illetve ez a legprogresszívebb. Masszív 9 perces szám, rengeteg billentyűssel, gitárral, és kevés énekkel.

Nem szabad elhaladni amellett, hogy talán ez hangzásilag és felépítésben az eddigi legjobb, legjobb minőségű Symphony X album. Végre nincs baj se a mixeléssel, se a kidolgozottságával, és még a borító is egész mutatós lett. Ez mindenképp egy hatalmas előrelépés a zenekar számára. Persze már elvárható is volt úgy egy dekáddal az első lemez után. Témájában igen sötét lett a lemez, ami nem baj, ami engem egyedül zavar, hogy igen sok "lopott", másolt vagy sablonos ötlet van benne, illetve néha a számok összemosódnak. Viszont ennek ellenére is egy elég erős prog/power albumot sikerült összedobniuk. Engem meggyőztek.

Értékelés: 88 %