Xystus - Surreal

Előadó: Xystus
Album: Surreal
Genre: Progressive/Power Metal
2007
The Electric Co.

A Xystusról nem sokat lehetett eddig hallani, pedig már 1998 óta létezik. Alapítója Ivo van Dijk holland zenész, s mint tudjuk, a holland metal zene nem tartozik a legrosszabbak közé. Főleg nem ebben a stílusban. Gondoljunk csak az Ayreonra, vagy az After Foreverre, Within Temptationre, hogy az ismertebbeket soroljam csak fel. Viszont bevallom őszintén, az első albumukhoz, a Receiving Tomorrowhoz nem volt szerencsém, így az új lemezről, a Surrealról kicsit nehéz képet alkotni a zenekarról.

Az első érdekesség, amit hallgatáskor észre lehet venni, hogy a Xystus előszeretettel alkalmaz melodic, illetve szimfonikus elemek, sőt, gyakran kerülnek elő elektronikus témák is. Változatos zene, az biztos. A nyitó dal, a R.O.C. egy vonósokkal, és különböző billentyűsökkel alaposan megtüzdelt power metal darab. Meglepően jó kezdés egy albumnak, egy tempós, öt perces darab, egyetlen unalmas pillanat nélkül. Bas Dolmans hangja megfelelő ehhez a stílushoz: magas, érzelmes.

Ezt az első kislemeznóta, a My Chrysalis követi, aminek az indítása poprock dobtémával és akkordpengetéssel kezdődik. Ha ez maradna a dal, rendkívül könnyen eladható lenne bármely zenecsatornának, ugyanis erőteljesen hajaz a U2-ra. Viszont nem lenne ez a stílus, ha ez maradna végig. Míg a verzékben ez a poposabb, érzelmesebb rész van, addig az átvezetéseknél komoly zongoratémákat sorakoztatnak fel a zenekartagok, illetve Bas Dolmans megereszti a maga szólóját is, amely inkább power metalos, mint progresszív, viszont a gyors váltások emlékeztetnek arra a stílusra is. Ez a legkönnyebb darab a lemezen.

A harmadik dal, a Whole in Pieces heavy metalos riffel és vonósokkal indul, majd Pain of Salvation szerű, beszéd-társalgó bevezetővel folytatódik. A billentyűknek, akár tiszta, akár torzított formában is, de fontos szerepük van a dalban. A váltásokat, stílusbeli ugrásokat készítik elő, s mindeközben dallamosak, rendkívül megjegyezhetőek maradnak. Az album felvételekor Ivo van Dijk dobos foglalkozott a szintetizátortémák felvételével, ugyanis a jelenlegi billentyűst, Joris Van De Kerkhofot csupán néhány nappal ezelőtt vették fel a zenekarba.

Ezután egy gyors és rövid darab következik: a Run & Hide tipikus power metal nóta, csupán néhol kerülnek elő a vonósok. Viszont ennek a témája érdekes, ugyanis inkább képzelhető el horrorfilmben az a téma. Talán itt látszik a legjobban, hogy a Xystusban gondolnak arra is, hogy filmzeneként eladhassák a muzsikájuk, ugyanis ez a darab tökéletes lenne egy menekülős horrorfilmhez, vagy valamilyen pörgősebb akciófilmhez. Az énektémája nagyon egyszerű, a refrén már-már sajnos ötlettelen viszont.

Gyors tempóváltás után az ötödik szám, a Holding on to Better Days sokáig csupán vokállal és zongorakísérettel megy. Kicsit a pubzenékhez hasonlít, mikor a kocsmazenész odaül a zongorához, játszik rajta, és közben énekel. Bas Dolmans egy rendkívül jó énekes: hangja nem idegesítő, érzelmes. Ez a dal pont neki való. A nóta egyedül az utolsó néhány tízmásodpercre gyorsít be, mikor a többi hangszer is erőteljesen megszólal.

Ezt egy újabb gyorsabb, power metalosabb dal követi. A Voltage-en Ivo Van Dijk dobtémája igen változatos. Egyedül a gitártéma az, ami kicsit monotonnak tűnik, ugyanis egy-két riffet váltogatnak csupán. Viszont a szintitéma újra eltalált, egy olyan hangszínnel játszanak, amely, mikor előtérben van, nagyon emlékeztet a régebbi játékgépek pötyögésére, hangjára, s ezzel együtt ennek a külön stílusnak a nagymestereire, a Machinae Supremacy-ra.

A következő dal, az End of the Line újra poposabban indul, most a billentyűstéma emlékeztet erőteljesen a nyolcvanas évek elektronikus zenéinek témáira. A váltás most is hamar következik, de itt is marad - főleg dobtémában - egy kis játékos egyszerűség, illetve később is visszatér a felvezetőben hallott szintitéma. Egyedül a basszust hiányolom kicsit, a két gitár és a szinti nagyon elnyomja, pedig abból a néhány nagy nehezen elkapott hangból, amit Mark Brekelmans művel, nem tűnik az se rossznak.

Az utolsó előtti dal a This Brighter Kind Of Light újra visszatér a progresszív alapokhoz, és a vonósokhoz. Az énektémája kevésbé dallamos, illetve rengeteg a váltakozás a hangszerekben. A gitárosok kicsit több riffet játszanak, míg a szintetizátorból többféle hang is jön egyszerre. Ennél a dalnál viszont néha rosszul énekel Bas Dolmans, a magas hangok nem mennek neki, és ez ront az egész szám összhangján. A vonósok itt is nagyon jól el lettek találva, bár nem okoz akkora örömet/meglepetést, mint például a Visions of Atlantis esetében volt.

A záró dal hat részre, hat külön számra van bontva, amit Part 1-től Part 6-ig számoztak (értelemszerűen). Az elektronikus világa a Xystusnak itt hallatszik a legjobban, illetve itt vegyül leginkább a progresszív elemekkel. Ez a dalfelépítés egyébként eléggé szokatlan, ugyanis az több zenekarnál is előfordul, hogy egy dalon, azaz egy számon belül szöveg és zene alapján felosztják (például a már említett Pain of Salvation gyakran él ezzel a technikával), de az, hogy azokat külön számként is tüntessék fel, nem gyakran volt. Rendkívül sok a váltás benne, illetve a hosszú instrumentális részek. A zárórészben, a Part 6: It All Endsben pedig mintha szándékosan zárnák le az albumot. Érdekesen vegyülnek itt az akusztikus hangszerek, a progresszív/power metal elemek, és a szimfonikus zene.

A Xystus számomra egy hatalmas meglepetés. Viszonylag hosszú, 52 perces játékideje megfelelő ahhoz, hogy élvezhető legyen, de ne is legyen túl rövid. A Surreal valóban közel van ahhoz, amit jelent: szürreális, mindig kicsit több, mint az alapstílusok valamelyike, de nem túlzottan bonyolult, hogy ne lehessen érteni és élvezni. Csak ajánlani tudom mindenkinek ezt a remekművet. A hollandok újra bizonyítottak.

Értékelés: 89 %