Everwood - The Raven's Nest

Előadó: Everwood
Album: The Raven's Nest
Genre: Progressive/Symphonic Metal
2007
Burning Star Records









Lássuk be, mikor magyar zenekarról kell írni, mindig megdobban a szívem, és automatikusan a jobb értékelés felé húzódik a jobb kezem. És még ennél is boldogabb vagyok, mikor nem egy Tankcsapda-szerű kommersz valamit kell hallgatnom hanem a nagybetűs METAL zenét! Ezért is szoktam - manapság már én, mint ők engem - iWiW-en nézegetni a zenekarok profiljait, hátha találok valamit, s ott ismerkedtem meg az Everwood nevű zenekarral. Még jó hogy nem nézek TV-t, ugyanis ahogy utánakérdezgettem, mindenki valami TV sorozatot emlegetett. Le vagyok maradva, ez már biztos. Zenéjük progressive/power/symphonic keverék, s mivel okosan a külföldi sikerességet célozták meg, szövegeik angol nyelvűek. A második nagylemezük, a The Raven's Nest több meglepetéssel is szolgáltat. Egyrészt az egésznek a hosszúsága: 67 perc! Emberek, az átlag lemez ma 40-45 perc hosszú, erre mi kapunk az arcunkba több, mint egy órát. A másik pedig a 15 dal, s mivel nekem szokásom dalonként elemeznem egy lemezt, hosszú napnak nézek elébe.
A lemez a Pure awakening című kis felvezető, symphonikus nótával indul, amit egy kis szintinóta is megbolondít. Igazából ha ezt hallottam volna először, biztos elhittem volna, hogy ez a sorozat filmzenéje. Vicces és ironikus egybeesés.
Majd hirtelen robbanás következik, és az Another World, kemény gitártémával, durva dobokkal, és egy kis szintivel. Koncz Balázs hangja volt igazából az első sokk. A kicsit James Labrie-s, magas férfi énekhang nekem annyira nem jön be, még ha rossznak nem is mondanám. Emiatt nagyon emlékeztet a Dreyelands-re, akik ugyanebbe a hibába estek. Viszont a dalban a stílusváltások, a hirtelen a vezetést egymástól elragadó hangszerek jól jöttek ki, s egy gyorsabb prog-power nóta keletkezik belőlük.
Ezt a The marching of time követi. A refrénje nagyon emlékeztet egy dalra, méghozzá Belinda Carlisle - Heaven Is A Place On Earth című számára. A gitárok inkább riffelgetnek, illetve a szintitémák aláfestik az dalt, viszont a basszustéma a végén nagyon jó. Gyakran hiányolom a felvételekből a basszusgitárt. Hát itt nem fogom, pont ott van, ahol lennie kell.
Ez után a Like a miracle következik, egy kicsit struktúrájában az Edguy - Land of the Miracle-re emlékeztet. Sokkal inkább énekközpontúbb, lágyabb zongoratémával és nem túl brutális dobokkal kísérve. Továbbra sem állítom, hogy Balu hangja rossz, inkább az, hogy én nem ilyet tudnék elképzelni ebbe a zenébe. Viszont a dal önkéntelenül is magával sodor, a kicsit populárisabb, emészthetőbb témájával és hangszerelésével, s a végére se keményedik annyira be, hogy ne tudjam elképzelni potenciális kislemeznótának. Tanczer Attila jó billentyűs, és ezt bizonyította.
Run to my fate az első olyan nóta, amikor elgondolkodtam rajta, hogy ez minek ide? Hosszú, progresszív felépítésű, majdnem 10 perces monumentális alkotásról van szó. Nem is igazán mondható rossznak: a billentyűs és szimfonikus részek egészen jók, a váltások egészen Queensryche/Symphony X-s beütésűek, illetve kicsit Dream Theater-ösek. Viszont az énektéma. Rendkívül egyszerű, fülbemászó, meg minden, de néha nagyon eszembe juttatnak egy-két populárisabb témájú nótát, és az a kiejtés? A "Come on, come on" résznél nagyon érződik a magyarság benne, ami egy ideig cuki tud lenni, de amúgy itt már nem az. A 10 perces játékidőt meg egyszerűen soknak találom, a végére kicsit untam már a dalt. Nem baj, azért láthattuk, hogy a többi zenész se utolsó a szakmájában.
Ezt az Unbroken követi, lágy basszusfelvezetővel, majd gitárriffekkel folytatódik. Gyors tempójú dal, kevésbé énekközpontú, s kicsit több szerepet kapnak a hangszerek benne. A refrén viszont így is fülbemászó, s egy kicsit keveslem a csupán szólós részt. Jó lett volna a dalban, de így is jó.
A Behind your smile egy rövid, akusztikus darab. Kicsit emlékeztet az amerikai country dalokra is, vagyis pontosabban azokra a populárisabb zenékre, amikben inkább akusztikus gitártémák és ének dominál. Az egésznek jót tesz a végén betérő, egyszerű, de jól aláfestő elektromos gitártéma. Nem kemény nóta, de nekem nagyon is tetszik.
Ez után egy újra durvább téma jön. Leaves of November kezdése egy kicsit progresszív és thrash keverékének tűnik nekem. Így hirtelen leginkább a Dreyelands - Can't Hide away dalra emlékeztet az eleje, viszont a gitárszóló már más. És nem is olyan rossz. Az egésznek a szimfonikus betétekkel van egy egészen diadalmas hangvétele is, illetve kicsit filmzeneszerű érzete.
A két része között a lemeznek pedig itt van a Prelude, egy újabb filmzeneszerű téma. Egyenes folytatása a Pure Awakeningnek. Szintén diadalmas hangvételű, de nem rossz darab, s úgy érzem, mindenki teljes összhangban van.
Ezt a Can't rain forever követi. Énektémáját tekintve már az elején azt éreztem, hogy kiesett az ütemből, illetve hogy egy ütembe túl sok szótagot próbáltak szorítani, így az egész egy hatalmas hadarásnak tűnik. A dalban kevesebb a váltás, mint amit eddig igazán meg lehetett szokni, s sokkal inkább egy középtempójú power metal darabnak mondanám, csak nem olyan grandiózus vokállal, mint a Stratovarius, és egy kis szintijátékkal a közepén, ami bár nem hatalmas, de mégis jó. A gitárszóló is említésre méltó.
Silent wind újra progresszív téma, engem egész egyszerűen a modern Dream Theater-re emlékeztet, viszont a kórusrész egész egyszerűen olyan mint az Elvenking - Wyrd című albumán néhány hasonló rész. Nagyon jó lett, hangulatos, a hangszeres játék is ott van.
Mostmár egy kicsit fellélegezhetek - hamarosan vége. Nem azért mondom, mert alig várom, hanem inkább azért, mert már vagy egy órája írom ezt a kritikát megállás nélkül. A Days of eternity az utolsó dalok között van, kicsit elektronikus hangzással indulva, majd egy jó basszustémával folytatva. A dalban egészen fontos a gitárjáték, ezt mondanám igazából tisztán progresszív dalnak, kevés nagyon a másfajta zenei elem, és a vokál sem annyira dallamos. A dal vége fele a szinti-dob duett egészen nagyzónak tűnik, de egyáltalán nem rossz, érdekes megoldás mindenképp.
A The trial újra zongora-basszus kettőssel indul, és kicsit lágyabb témát képvisel. A dallamos kezdet viszont egy hatalmas váltást rejt magában, és a dal közepe már inkább egy brutálisabb heavy metal téma, ami megtartja a dallamosságot. Így egy kicsit Bruce Dickinson/Iron Maiden-es a dal.
Az utolsó előtti nóta az Escape to death. Feldúlt, zaklatot, pörgősebb darab, egészen jó gitárjátékkal. Farkas Ferenc kitesz magáért. De nem is ez a legjobb benne: az instrumentális dalban van egy hatalmas váltás, aminek majdnem olyan érzete van, mint az UneXpecT féle váltásoknak. Egy kicsit bohókás, szürreális a dal, de ez nem rossz.
A hatalmas lemezt a Redemption zárja. Sokáig csak ének-zongora kettős van, és csak a szám közepén törnek be a hagyományos metal elemek egy végeláthatatlan instrumentális zárás részeként. Zárásnak mindenképp nagyon érdekes megoldások vannak benne, egyedül a végén a zajokat nem értem, mit szolgálnának.
Összességében meg vagyok lepődve. Egyrészt hatalmas a korong, ezt meg kell mondani. Vannak hibái, pl. a kiejtés, néha egy kicsit túl progosodott zene, de alapjában büszke vagyok arra, hogy magyarhonból származnak, és egyre közelebb kerülnek a külföldi elismertséghez. A Raven's Nest album sokszínűre sikeredett, egyedire, kicsit néha még a filmes érzés is benne van, de ugyanígy becsap a dallamos és brutálisabb metalzene is. Egyetlen dolog van, ami nagyon zavar: azok a bizonyos részek, amelyeket írtam, s nagyon hasonlítanak más dalokra. Ez viszont bőven javítható lesz az elkövetkezendő lemezeken.

Értékelés: 85 %

UPDATE: Tiszta Porcupine Tree érzés, de kénytelen vagyok elmondani, hogy az Everwood-os fiúk is rendkívül szemetek, ahogy a PT-s Steven Wilson is. Ennek az oka, hogy egyetlen dal miatt újra és újra meghallgatom azóta is a lemezt, és egyre inkább tetszik. Szemét húzás, de mindenképp dícséretes, úgyhogy személyes, teljesen szubjektív értékelésemhez tegyetek hozzá + 5 %-ot. Köszönöm ezt az élményt!

Rotting Christ - Theogonia

Előadó: Rotting Christ
Album: Theogonia
Genre: Melodic Black/Gothic Metal
2007
Season of Mist








A Rotting Christ mindenképp az egyik üde színfoltja az európai (főként dél és kelet európai) metal életnek. Grindcore-ként kezdték, majd megjött az eszük, és az első nagylemezre már brutális black metal lett, s azóta mindig, s állandóan változnak. Talán a görög metalzene kaméleonjainak is mondhatnánk őket. Mindenesetre hamar megszerettették magukat velem. A Theogonia a kilencedik nagylemezük, de ha visszahallgatjuk az eddigi összest, egyre se mondhatjuk, hogy ezt már hallottuk tőlük. Voltak itt death metalos beütések, egy kicsit lassult, gothicosabb próbálkozás - mint a nagy kedvencem, A Dead Poem -, a Theogonia pedig brutálisabb, nyersebb black metal próbálkozás a jobb fajtából.
A lemezt rövidke felvezetés után a The Sign Of Prime Creation kezdi, nyers, erőteljes dobtémákkal, középtempós, egészen egyszerű gitárriffeléssel. A vokálok most inkább mélyebb/érthetőbb hörgések, s a dobtéma gyakran változik a zenéhez mérten. Egy kicsit a gitárok fantáziátlanabbak, de ez megbocsáltható, ugyanis azért néhány riffet felhasználnak.
A Keravnos Kivernitos nem éppen a legjobb folytatás. Majdnem ugyanazzal folytatja, amivel abbahagyta az első végződött. A dobok nagyon nyersek, néhány váltást leszámítva ugyanazt a durva black témát játsza végig, míg a gitárok riffelése is majdnem végig ugyanabból épül fel. Egyedül a végén van egy kisebb váltás, ahol bár a vokáltéma ugyanaz marad, a hangszerek témái azért változnak.
A harmadik dal a Nemecic. Innentől az album számelrendezését ahány forrásból néztem, annyi fajta volt, úgyhogy én az amazon.com elrendezését használom. A Nemecic egyébként egy jó dal, érdekes gitártémákkal, egy kicsit gothicosabb beütéssel és keleties hangzással és hangokkal, és egy kis symphonic rész is van benne.
Ezt a Enuma Elish követi, kicsit Dissection-re emlékeztető témákkal, szinti és vonóshangzással újra. Nem épp a legváltozatosabb téma, ugyanaz a motívum kíséri végig az egész dalt, néhány kisebb váltással, de ennyi.
A Phobos' Synagogue az ötödik dal, engem Carpathian Forest-re illetve Immortal-ra emlékeztet a kezdeti vokáltéma és a dal is, a gitárjáték meg egyszerűen nagyon jól sikerült. A verze már inkább teljesen Rotting Christos, de az átvezető részekre a váltás nagyon jól sikerült. A dal végén pedig végre gitárszóló is van.
A Gaia Tellus következik utána, ebben is hallható egy kis görögös beütés. Hát igen, a gyökerek. Kevésbé brutális black témának indul, nagyon egyszerű gitárokkal, és ütemet játszó dobokkal. A gitártéma is inkább keleties, míg a népies hangszerek behozatala teljesen folkossá teszi a zenét. Egyedül annyi probléma van a dallal, hogy kicsit unalmas a monoton, vontatott tempója miatt.
A Rege Diabolicus durván két gitárhangzással kezdődik, az egyik egy igen érdekes riffet ad, a másik meg inkább néha megszólalva vezeti a dalt. Viszont egy résznél van olyan érzetem, hogy ezt már a Keravnos Kivernitosban már játszották. A vége megint jól sikerült a dalnak, kis tempóváltás és gitárszólózás zárja a számot.
A He, The Aethyr a nyolcadik dal. Ez inkább kicsit death metalosabb téma, szintivel, fülbemászó gitárdallammal, változatos dobokkal. A tempó hol lassabb, hol gyorsabb, míg a gitárok inkább a háttérbe szorulnak a dalban, vagy pontosabban aláfestik.
A Helios Hyperion az utolsó előtti szám. Rövidke, nincs 3 perces, és ezt is egy hosszabb felvezető előzi meg. Gyors, blackes, durván hörgős témájú. Kicsit unalmas lett így is, de nem baj. Nem ez a legjobb dal a lemezen. A dobok jók, a gitárok is, csak épp nem szórakoztatóak.
A záró dal, a Threnody viszont igen. Keleties beütéssel kezdődik, majd kicsit inkább thrash-es gitártémával folytatódik, ami végül egy középtempójú melodikus black metalba fejlődik. Erőteljes befejezése a lemeznek, egészen jó kis nóta, megjegyezhető, szerethető.
A Rotting Christ tehát újra alkotott. Bár most vannak unalmasabb részei, s kicsit mintha a hangszeres játék hiányozna. De alapjában jó dalokat írtak, most egy kicsit melodic blackesebb lett, kevesebb gothic és egyéb elemmel. Bár nem lett a kedvencem, egészen jó kis lemez lett ez, zúzós és brutális, s ha kell, le tud ereszteni. Igazából nálam az A Dead Poem veri, de nem baj, 2007-ben még mindig a jobb kiadások közé tartozik a Theogonia, és minden black fannak, akinek nincs meg, kötelező darab.

Értékelés: 90 %

Into Eternity - The Scattering of Ashes

Előadó: Into Eternity
Album: The Scattering of Ashes
Genre: Progressive/Melodic Death Metal
2006
Century Media









Az Into Eternity zenekar nem egy könnyű eset. Nagyon nem az. Zenéjükben rengeteg különböző stílust vegyítenek, akárcsak a jobb avantgarde metal zenekarok, de emellett mégis egy bizonyos vonalon haladnak, ami viszont dalonként változhat, és természetesen albumonként. A 2006-os albumuk is egy igazi, forró massza olvasztott fém, s belekerült minden, amit csak elértek. Death metal alapokra progresszív gitárszólókat, hirtelen váltásokat power metalba, power/speed metal refréneket, heavy metal sikolyokat, néha pedig core és populárisabb rock szerű témákat ültettek. Soknak tűnik ez így együtt, s az is. De mégse rossz. Bár nem egy UneXpecT, de azért az Into Eternity is jó.
Egy rövidke felvezető, a Novus Inceptum után azonnal robban - The Black Dahlia Murderösen - a Severe Emotional Distress. Dallamosabb témával indít, a dob és gitártémák bevezetése sokkal inkább power metal, míg a verze death és core alapokra épülő, hörgős-riffelgetős téma, amibe hirtelen - a semmiből - tiszta vokál kerül, majd egy fülbemászó refrén következik, ami inkább skapunkra emlékeztet. Utána pedig kezdődik az egész előről. A riffek bár a verzékben egyszerűek, az átvezetések és stílusváltások miatt jónéhány előfordul benne. Meg kell mondjam, Steve Bolognese nem rossz dobos, s azért nem veszi fel sokszínűségben a harcot az UneXpecT dobosával, ő is megtesz mindent, amit csak lehet.
A harmadik szám a Nothing, egy kicsit thrashesen induló, riffelgetős téma. Az egyik énekhang igen érdekes, a nyolcvanas-kilencvenes évek sikoly rockbandáira hasonlít, s bevallom, engem kicsit idegesít. A refrénje ennek a dalnak is igen fülbemászó, inkább power témájú, s egy kis progresszív gitárszólózás is van benne.
A Timeless Winter technical deathként indul, brutális dobok és gitárjáték vezeti fel, majd mélyen hörgő vokál kíséri. A doboknál mintha egy kicsit túlságosan előtérbe került volna a lábdob hangzása, így néha olyan érzés, mint egy rosszabbul felkészült fesztiválon, hogy fenntartsák az érdeklődést, a szervezők a ritmusra helyezték volna a hangsúlyt. Mint ugye a Hegyalján egy-két zenekarnál. Ez már egy kicsit kevésbé változatos téma, a dal végéig ugyanaz marad, mint amivel kezdődött.
Az Out egy újabb deathként induló téma, gyors dobokkal, egyszerű és gyorsan játszott gitárriffekkel, hörgéssel. Viszont itt a váltások egy kicsit core-os illetve mai Dream Theateres vonásokat hordoznak magukban, és a power metal szekció se maradhatott, ki, ahogy a sikítás se.
A Past Beyond Memory a következő dal, dob-gitár bevezetéssel. Nekem egy kicsit úgy tűnt, mintha kiestek volna az ütemből itt, bár valószínűleg a hirtelen megállások a hangszeres játékban éreztették ezt velem. Néhány gitártéma egyébként igen jóra sikerült, főleg a technikásabb szóló, és alá egy kicsit deathes ritmustéma, csak furcsán magasra hangolt gitárral.
A Surrounded By Night a hetedik dal. Akusztikus/torzítatlan gitártémákkal, kicsit flamenco játékstílussal indít. Sajnos azt kell mondjam, hogy a tiszta ének bár nem rossz, nem túl kiemelkedő. Egy kicsit balladikusabb daloknál, mint ez, nem találja a helyét, és ugyanolyan erővel, és nem szenvedéllyel énekel. A dal felépítése egyébként jó, a balladikus kezdés után, egy kicsit fusion-érzet után hirtelen durvul be, igényesebb death/core keverék témává alakulva.
Ezt az Eternal követi. A vokál ordítós, nem túl metalos témával indít, majd egy dallamosabb refrénnel folytatódik. Kicsit mintha a The Black Dahlia Murder paródiája lenne, ugyanis a gitártéma nagyon hasonló az Miasma lemezük témáira: néhány riffből lett összeállítva. Persze megvannak a váltások is, de azért én ezt kicsit viccesnek találom így. Eddig a pontig hány stílust is kevertek össze? Nehéz utánaszámolni. Egyedül talán a black metal hiányzik. Kár érte.
A kilencedik dal a Pain Through Breathing. Újabb gyorsabb téma, progressive death keverék főleg, teljesen tiszta és sikoltó ének kettősségével, majd rá válaszként hörgéssel. Steve Bolognese dobos tényleg jól keni a dolgokat. Kicsit viszont úgy éreztem, hogy a lemez mostanra kimerült, s sokkal kevésbé dinamikus, változatos zenét kapunk, mint mondjuk az első dalnál, még akkor is, ha azért néhány élesebb ellentét van dalon belül is.
Az utolsó előtti szám a Suspension Of Disbelief. Ez is egy gyorsabb death téma, és hirtelen egy heavy metalos refrén is beüt. Ami igazán emlékeztet a core stílusokra, az a vakkantós-krákogós vokálrész. Igazából szerintem, ahogy a dalból is, kimaradhatott volna, bár az is tény, hogy így mégiscsak több féle zene. A kis progresszív átvezető nagyon tetszik benne, ügyes cin-gitár összjátékkal.
A záró darab a Paralyzed. Itt már elfelejthették, mi is az az új szerzemény, ugyanis az előző két dal egyenes keveréke. Majdnem ugyanazok a riffek, vokálfelépítés, a dobtéma meg ötlettelenebbé vált. Nem éppen a legjobb befejezés, de azért el se rontja nagyon a lemezt.
Az Into Eternity nem egy UneXpecT, és nem is szabad azt várni, hogy hozzájuk hasonló dalokat írjanak. Nem is lehet összehasonlítani őket. Az Into Eternity ezen albumán a core/death metal vonal uralkodott, és erre épült rá a rengeteg másik stílus. Igen élvezhető, hallgatható zenéről van szó, néhány idegesítő elemtől eltekintve. Kár, hogy a végére leült a lemez, és nem sok újat mutatott, pedig mondjuk egy kis folkosabb témát is el tudnék viselni a zenéjükben, s el is tudnám képzelni, vagy, ahogy mondtam, egy kicsit több black metal elem. Hiányolom a szintetizátor meglétét is, az is hatalmas dobhatna rajta. Viszont az Into Eternity így is egy nagyon jól sikerült album, s csak ajánlani tudom mindenkinek!

Értékelés: 88 %

Cyric - Top 10 legjobban várt lemez (2007/II. félév)

Sziasztok!

Gondoltam ezzel is megleplek titeket. Tudom, hogy ez nem nagy dolog, illetve rendkívül szubjektív és felesleges, de ebből legalább Ti is tájékozódhattok, mi fog és mikor megjelenni. Tehát a Top 10 album amit legjobban várok személy szerint:

No. 10: The Black Dahlia Murder - Nocturnal (Szeptember 18)
No. 09: Stratovarius - R_______ R______ (Októberben valamikor)
No. 08: Rage - Carved In Stone (Decemberben valamikor)
No. 07: Gorefest - Rise To Ruin (Augusztus 3)
No. 06: Equilibrium - Sagas (Szeptemberben valamikor)
No. 05: Epica - The Divine Conspiracy (Szeptember 7)
No. 04: RainTime - Flies & Lies (Augusztus 7)
No. 03: Avantasia - The Scarecrow (Augusztusban valamikor)
No. 01: Ayreon - Jelenleg név nélküli album (Decemberben valamikor)
No. 01: Elvenking - The Scythe (Szeptember 14)

Igen, jól látjátok. Annyira várom mindkét lemezt, hogy nem votl szívem dönteni arról, melyiket szeressem jobban a megjelenésük előtt.

Néhány másik megjelenés:
http://www.metalstorm.ee/events/new_releases.php?upcoming=1#17470

Cyric

Depressed Mode - Ghosts of Devotion

Előadó: Depressed Mode
Album: Ghosts of Devotion
Genre: Doom/Funeral Metal
2007
Firebox Records









Alapvetően nem nagyon szoktam doom/funeral metal zenéket hallgatni, nem is vagyok oda úgy értük. Nálam a stílus iránti érdeklődés még a magyar Mood és az angol My Dying Bride környékén lelohadt. Viccesen fogalmazva az egész mai szemmel a hihetetlenül gagyi EMO divatirányzatra emlékeztet, legalábbis a lemondó, depresszív, öngyilkosságot fontolgató stílusával. Ezért is volt furcsa, hogy egyáltalán gondoltam arra, hogy hosszabb távú kapcsolatot építek ki ezzel a finn zenekarral. A Depressed Mode eredetileg Ossy Salonen szólóprojektje lett volna, s csak később csatlakoztak hozzá az öngyilkosjelölt bandatagok. Ossynak végül maradt a férfi vokál és a szintetizátor. Korábban dobon is ő játszott, de az albumra már Marko Tommila püfölte fel a témákat. A női vokál se maradhatott ki, Natalie Koskinen szolgáltatja nekünk, még ha nem is túl gyakran. A zenekarnak viszonylag hamar, 2 éves fennállásukra lett meg az első albumuk, a Ghosts of Devotion. Véleményem szerint gyomor kell, és hangulat ehhez a lemezhez, bár ezt igazából a stílusra elmondhatnám, ugyanis nem szabad pörgős, brutális témákra számítani, és arra, hogy álmos fejjel se alszol el rajta.
Az Alone, az indítódal zongoratémával indul, majd csellóval és hegedűhangzással folytatódik. A dobok nem túl bonyolultak, lassú témát játszanak, s sajnos nem túl technikásak. A lábdobot nagyon ritkán hallom, hogy használnák, de a cineket annál inkább. A vokál az nagyon mély, hörgős, a probléma ezzel, hogy nem nagyon lehet érteni. Viszont rengeteg a váltás, illetve furcsa átvezető rész. Ha a számcímeket nem is nézzük, már akkor is lehet érezni, hogy nem épp egy boldog szerelmespár házassági zenéjéről van szó. Ha pedig megnézzük, akkor igen láthatjuk a lemondó doom sablonokat.
A So Long is zongoratémával indít. Itt hallható először a női vokál, ami ugyan nem nagy, illetve inkább csak aláfestést szolgál, de egy kicsi imaszerű érzetet ad, illetve tovább fokozza a hallgató elveszettségét. Bár nem vagyok jártas a stílusban, mégis úgy érzem, hogy amit kell, azt sikerült elérniük. A gitárok igazából csak aláfestenek, néha-néha megpengetve, s elhúzva egy-egy riffet, illetve egyszerű, mély hangokból építik fel a ritmust. A dal végére azért mégis előjön a lábdob, s egész szépen lesöpri a szám befejezését a lemezről.
Ezt a Words Of Silence követi, amelynek a bevezető zongoratémája nagyon emlékeztetett legelőször az egyik HIM daléra. Kicsit meg is ijedtem, hogy doom metalból hirtelen "love" metal lesz, de hatalmas kő esett le a szívemről az első hörgés után. Még akkor is, ha nem értem a szöveget. A gyors váltások, illetve hangszerek hangjának az elhalása tovább lassítja a dallamot, s mivel ez már a lemez kezdete óta így van, egy kicsit monotonná válik az egész. Megkérdeztem egy barátom véleményét a stílusról, mire elmondta, hogy a funeral metalnál igen erőteljesen várható akár 40 percnyi monotonitás is, úgyhogy megnyugodtam. Elvégre doom/funeral stílusról van szó.
A Suffer In Darkness is inkább aláfestő gitárokat tartalmaz, viszont szintitémában most csengetések hallatszódnak, illetve a vonósok egészen jók. A női vokál továbbra is inkább egy templomszerű hangzásvilágot képvisel, kicsit visszhangos, több sávban felvett. Igazából próbáltam még ambient elemeket keresni, de az elvont hegedűtémáktól eltekintve nem nagyon találtam, illetve néha a női vokálon kívül.
A címadó dal, a Ghosts Of Devotion az ötödik a sorban. Igazából így az album felénél próbálnék jó dolgokat is keresni a lemezen, de ha valaki nem mazochista, nem szereti a monotonitást és nem éppen doom/funeral szakmabeli, akkor a nagyon apró részletek könnyen elkerülhetik. Ugyanis a dal irtózatosan lassú, két másodpercenként egy ütés a dobon, tíz másodpercenként egy megpendített riff, basszus sehol, nagyon halkan, valahol hátul pedig vonós, miközben a hörgős vokál megy. Mondhatnám, hogy üde újdonság a beszédtéma a dal közepén, illetve a kicsit filmzenés befejezés.
A The Sun Is Dead talán a legjobb szám az albumon. Tiszta zongorával kezd, majd később egy erősebb, kicsit gyorsabb riffbe torkollik az egész, és a dobtéma is több lábdobból, és kicsit fantáziadúsabb tam-cinjátékból áll. Végül persze ez is leül egy kicsit. Ami nagyon idegesített az a torzított vokál. A Mogwai óta minden olyan dolog, ami jobbról balra és vice versa dobálódzik hangzásban, feláll a szőr a hátamon. Viszont az, hogy a gyorsabb, kevésbé unalmas témák visszatérnek, az egy szép nagy piros pont a zenekarnak.
A Fallen Angel egy kevéske elektronikus elemmel, és természetesen zongorával kezdődik. Az ambient érzés itt érződik a legjobban, pontosan az elektronika miatt. A hagyományos metal hangszerek, azaz a gitár, dob, basszusgitár nagyon a háttérbe szorultak, és a vonós-zongora kettős viszi el az egész lemezt. Azért a riffek se mindig olyan rosszak, még ha csupán kettőt is ismételnek, azt legalább már egy kicsit jobb tempóban, mint korábban.
Az utolsó előtti dal a Dunkelheit, egy Burzum feldolgozás. Kivételesen nem csak billentyűssel, hanem gitárral is kezdődik. Így már nem is olyan rossz a dolog. csupán Az albumhoz képest tempósabb nóta, bár a doomos vontatottság továbbra is érződik rajta. Ezt talán mondanám inkább doom metal darabnak, mint funeral metalnak. A kevés, nem túl jelentőségteljes vokál is inkább a háttérben marad.
A lemezt a Cold zárja. Szintén filmzenés zongora-hegedű dallammal indítva, és elég sokáig kitartva a melódiát. Nem túl messze a szám felétől, a gitár és dob is bekapcsolódik, bár nem túl sok újat mutat, egyedül a záró zongorajáték tetszik belőle.
A legnagyobb problémám a tapasztalatlanságomon kívül az, hogy ebből ítélve a doom alstílusa, a funeral metal rendkívül unalmas lehet valóban. A Depressed Mode nem igazán láncolja a hallgatót ehhez a bizonyos zenéhez, még a sajátjukéhoz se nagyon. Nincs az az érzés, hogy na csak most még egyszer ezt a számot. Sokkal inkább várom már, hogy mikor lesz vége, és tehetek be valami mást. A hörgős vokál se túl ötletes, a női vokál legalább ambientes beütésű, míg a nagyon technikátlan, illetve egy-két motívumra épülő hangszerek nem mindig mutatnak újat, sőt, gyakran a lemezen egy szám majdnem ugyanolyan, mint a másik. Nem ajánlom azoknak, akik a gyorsabb, pörgősebb metalzenét kedvelik, vagy azoknak, akik szeretik a változatosságot. És a végére, hogy valami jót is mondjak, azért nem aludtam el a lemezen így napközben, de lehet éjszakára nagyon jó altatózene lehet, és a stílusnál kötelező hangulatot átadta, és a felvétel minősége is jó.

Értékelés: 70 %

UPDATE: Úgy tűnik, kicsit szőrösszívű vagyok ezzel a zenekarral. Elnézegetve a külföldi sajtót, keresve a többi kritikát, azt láttam, hogy mindenki egy 80-90% körüli értékelést adott neki, és természetesen a megfelelő értékű csillag meg miegyébféle értékelést. Sok helyen láttam úgy, hogy doom/death-nek mondják a zenekart. Nem tudom, én ebben semmi death elemet nem hallottam, talán csak a hörgést. Épp ezért, mivel úgy tűnik, hogy a vélemények nagyon eltérnek, szeretném közölni, hogy ez egy szubjektív vélemény, ami eltérhet a Tiédtől, kedves olvasó.

SuidAkrA - Caledonia

Előadó: SuidAkrA
Album: Caledonia
Genre: Melodic Death/Folk Metal
2006
Armageddon Music









A SuidAkrA mindig is egy szolid vonalát képviselték a folk metal stílusnak. Ehhez még hozzátartozik ahhoz, hogy nem csupán a death metallal pároztatták a népiességet, hanem azzal a bizonyos Gothenburg metal hangzással is. 13 év alatt majdnem évente adtak ki albumot, és egyik se mondható nagyon unalmasnak, vagy témáiban lerágott csontnak. Ez azért, lássuk be, nem minden zenekarnak sikerül. Ez sorban a nyolcadik nagylemezük, újra rengeteg kelta-angol-szász népi elemmel, motívummal, és rengeteg melódiával, de kevesebb death elemmel.
A lemez a viszonylag hosszú, nyolc perces Highland hills dallal indul. Egy kis felvezető után, természetesen, skót dudával. A vokál a már ismerős, mérges, kicsit hörgős Arkadius. Emlékeztet egy kicsit a Vintersorg féle megoldásokra, ahogy a vokál néha vált tisztára és hörgősre. A két gitár témája is rendkívül jó, az egyik néhány hanggal aláfesti az egészet, a másik a háttérben ritmusra riffeket nyom. A váltások is jók, ahogy hirtelen a metalból akusztikus részek lesznek.
Az A blackened shield egy kis riffelgetéssel indul, majd egy kicsit durvább témát vonultat fel. A dob egészen jóra sikeredett. A váltásai nagyon jók, bár kicsit hosszú távon fantáziátlanok. De csak egy kicsit. Ez a második dal már inkább metalos, itt a vokál engem az Ensiferumra és Northerre emlékeztet. A basszustéma nagyon jól hallatszódik, s ez az egész albumra igaz lesz.
A harmadik dal a The ember deid (part II). Ez óangol nyelven íródott, természetesen egy népi énekből lett átírva. Ez talán az egyik legközépkoriasabb darabja a lemeznek, s rengeteg angolszász hagyományos motívum is van benne. Az egész akusztikus gitárokra és énekre épül. A hallgatót pedig valósággal visszarepíti a középkorba.
A negyedik szám az Evoke the Demon. Iron Maidenes felvezetővel kezdődik, kis össznépi hangszerjáték után jön csak a dal maga. Ebben is egy bizonyos angol motívum viszi a gitártémát a hátán. Bár hosszú távon azért ez az egy kis melódia unalmas, sajnos. A kicsit mélyebbre hangolt ritmusgitár viszont jól adja a tempót, s a vokál hörgőssége is nagyon jó, bár kicsit mikor a mélyebb hangjával magasabban énekel, az furcsa.
A Forth-clyde egy egyszerű gitárriffel indít, majd rögtön death metal témába csöppenünk. Nem olyan tempós a nóta, egyedül a dob egy kicsit erősebb szerintem, mint amit megkívánt volna a darab. Ebben is van néhány hirtelen váltás a folkos/középkori stílusba, s feltűnik itt is az előző daléhoz motívum, s egy kis szimfonikus rész is.
A hatodik dal, a Ramble is újra akusztikus darab, s ez most csak instrumentális. A dallamot már több helyen is hallottam, legalábbis véltem hallani. De nem rossz kis gitárjáték.
Ezt a Drawing tempest követi. Zajos felvezetővel indul, de brutálisan robban be. Kicsit a gitárriffeket egyszerűen találtam, de ez a dalhoz nagyon is illett. Viszont a basszustéma a közepén nagyon jó, még ha nem is tart túl sokáig. A kis érdekesebb hangulatát a gyors skótduda játék adja.
A The distant call következik. A dobtéma most inkább játékosabb, a gitár is követi benne. Hangulatában újra inkább a folkosabb hangulatot képviseli, akusztikus illetve torzítatlan gitártémákkal és teljesen tiszta vokállal. A közepén van egy hatalmas váltás, ahol lelassul, leegyszerűsödik a dal, és csak fokozatosan gyorsul be. Talán ennek a dalnak van a legfülbemászóbb refrénje az egész lemezen. Úgy éreztem, hogy egy kicsit power metalosabb nóta, death és folk elemekkel. Tehát egy durvább Elvenking is lehetne.
A kilencedik dal az On torrid sand. Igazából semmi különleges nincs benne, nagyon hasonló a Drawing Tempesthez, rengeteg cinnel és riffeléssel, néhány motívummal. Egyedül a kicsit heavy metalos gitárjáték, és a torzított átvezető beszédrész az, ami megkülönbözteti a másiktól.
Az utolsó előtti szám a The IXth legion. A legjobb része a skótduda, nagyon jó kis dalt farag belőle. A vokál most nem hörgős, de mély, death metalos, míg a dob-gitár is inkább ezt a vonulatot képviseli.
Az albumot stílusosan a Farewell fejezi be. Ez is egy akusztikus-instrumentális darab, egy ritmust játszó gitárral, és furcsán magasra hangolt szólógitárral, ami igazából csak hangokat játszik.
Összességében nem egy rossz album, jobb mint az előző, a Command to Charge. Bár nálam igazából az Auld Lang Syne az etalon. Van benne néhány hiányosság, egy-két unalmasabb pont, de alapjában egy szórakoztató, sokszínű folk/death kiadványról van szó. A SuidAkrA kitett magáért, s nagyon sajnálom, hogy nem lehettem ott az áprilisi koncertjükön a PeCsában.

Értékelés: 87 %

Zyklon - Disintegrate

Előadó: Zyklon
Album: Disintegrate
Genre: Blackened Death Metal
2006
Candlelight Records









1998-ban, az Emperor romjai között fogant meg, s végül rá is nőtt a Zyklon nevű zenekar. Később magát az Emperort is feltámasztották, de csak mint mellékprojektet. Viszont az eredeti tagok maradtak a mai napig szinte a Zyklon zenekarban, ami mindenképp jónak számít. Zenéjük igazából a brutális black/death metal vonalat erősítik, s bár én személy szerint nem tartom a legegyedibbnek, de van rengeteg mondanivalójuk, fantáziájuk és ötletük ahhoz, hogy ne is a legrosszabbak között legyen a mezőnyben. 2006-ban jelent meg a legújabb albumuk, a Disintegrate.
Az album az In Hindsight-tal indul. Néhány riff váltogatásából, Trym brutális dobtémájából áll és Secthdaemon kicsit beszédhangos vokáltémájából. Van néhány jó váltás is a számban, így igazából nem lesz unalmas és egyhangú a végére.
Ezt a címadó dal, a Disintegrate követi, aláfestő gitárriffel és dobszólóval. A gitárok igen jól szólnak, azért kicsit néha érzek egy kis thrash-es behatást. Sajnos a basszus nem nagyon hallatszik, kicsit elnyomja Trym dobolása Secthdaemon pengetéseit.
A harmadik dal a Ways of the World. Indítása hasonló, mint az előző dalé, csak itt inkább a gitárriff van elől, s az ütemező dob marad a háttérben. Néha viszont sajnos kicsit ötlettelennek érzem a dobtémát, ami miatt viszont kárpótol a dal közepén a gitárszóló, amit már kezdtem hiányolni. Nem túl komplikált darab, de azért bárki nem tudná lejátszani.
A Subversive Faith engem teljesen Slayer-re emlékeztető indítással tör be, szaggatott gitárriffekkel, effektekkel. Kicsit zavar, hogy majdnem az egész dal ugyanazokra a témákra épül, egyedül a vokálban van váltás, meg a végén egy kicsit lemondó gitártépés, mint lezárása a dalnak.
Az ötödik dal, a A Cold Grave brutális Trym-féle blastbeatekkel indul. Meg kell mondani, nem rossz dobos, mondjuk a stílus adta határokat sajnos ő se lépi át sajnos, így egy kicsit egyhangúak a püfölése. De a cin-tam játékának váltásai nagyon bámulatosak. Gitártémában ez is néhány riff váltására épült. Kicsit úgy érzem, hogy Samoth és Destructhor nem igazán adott bele mindent ezen az albumon, a két gitárt nem is nagyon hallom.
A következő dal, a Vile Ritual az előző szám végén hallható levezetésből robban be, azonnal. A dobok továbbra is brutálisak. A vokállal baj nem igazán lehet, mert néha kicsit károgás-szerű beszédhang is előjön, és a hagyományos hörgés is.
A hetedik szám, az Underdog hasonlóan kezdődik, mint az előző dal. Ezen a ponton egy kicsit kezdett monotonná és egyhangúvá válni. Néhány gitáros felütésen kívül nem is nagyon történik a dalban semmi.
Ezt a Wretched követi, gyors gitártémával, majd változatosabb dobokkal. Itt jól hallatszik Trym cin-tam játéka. A tempója gyakran változik, a brutálisan gyorstól a lassított, robosztusan haladó zenéig. Épp ezek a változások miatt éreztem teljesen azt, hogy átgázol rajtam. A gitárszóló kicsit viszont olyan, mintha már hallottam volna párszor.
Az utolsó előtti szám a Vulture. Gyorsan induló, gitáreffekttel, riffel és dobbal. A gitárok most mintha kicsit túlságosan is a ritmust adnák a zenéhez, és csak néha vezetik azt.
A záró darab a Skinned and Endangered. Felvezetéssel indul, majd lassú gitárriffeléssel és kevésbé durva dobokkal. Itt már olyan lesz Trym dobolása, amit tényleg el tudnék képzelni neki, kicsit technikásabb, változatosabb, de közben végtelenül brutális is. Van néhány elektronikus effekt is, hangtorzítás, géphang, de ez beleillik a dalba, majd egyre halkuló zenével zárja le az albumot.
Vannak hibái a lemeznek, s nem is a legjobb Zyklon a Disintegrate. A hiányos gitártémák, a túlságosan a háttérbe szoruló basszusgitár, a néha nagyon unalmassá váló dobok mellett viszont ott van, hogy a Zyklon hihetetlenül brutális zene, s az embernek kell ilyen is. Emellett Trym se rossz dobos, aki azért, ha kell, meg tudja mutatni, hogy kell jól blackesen/deathesen, s közben egyedi módon püfölni a felszerelést. A dalok felépítése se rossz, elég ötletesek. Az értékelés számának megadásakor hatalmas dilemmában voltam, de végül a rosszabb győzött, ugyanis az Aeon az szerintem lényegesebben jobb album, mint a Disintegrate, s ezt is figyelembe kellett vennem. Azért, ha zúzni akarok, vagy házat bontani, biztos elő fog még többször kerülni ez is.

Értékelés: 81 %

Porcupine Tree - Fear of a Blank Planet

Előadó: Porcupine Tree
Album: Fear of a Blank Planet
Genre: Progressive rock
2007
Roadrunner









A Porcupine Tree zenéjét sose szerettem túlzott mértékben. Véleményem szerint rengetegszer túlértékelik a zenéjüket, a lemezeiket, és lehetetlen módon egy lapon említik a Dream Theater-rel. Jó, én is belátom, hogy a Systematic Chaos-szal a DT még egy lépéssel távolabb került az általános értelemben vett progressive rock/metal zenétől, viszont a PT se éppen az, aminek néha tűnik. A Porcupine Tree albumról albumra váltogatja a stílusát: néha alternatív, máskor hard rock, progresszív metal, stb. Ennek jónak kéne lennie, tudom, ugyanis így a zenéjük nem lesz unalmas hosszútávon se, viszont a nagyon radikális zenei váltogatás nem biztos, hogy jól sül el. Ez meg is osztja a hallgatókat: van, aki utálja a PT-t, van aki imádja. Én most kezdem imádni, és eddig utáltam.
A Porcupine Tree-nek is voltak jó dalai, momentumai korábban: a Smart Kid dal szövege zseniális, míg az In Absentia lemez egészen metalos beütésű. Egyedül a vinnyogós műballadákat nem szeretem róla. Steven Wilson hangja amúgy sem mondható hatalmasnak: nem egy énekes őstehetség. Viszont a zenébe beleillik. Teljes mértékkel. Ez a Fear of a Blank Planeten nagyon is érződik. Ami viszont megint nagyon fontos, az a lemez témája. Már egy korábbi cikkben kifejtettem, hogy a szociális, társadalmi, politikai problémákkal foglalkozó lemezek 30% pluszeladásszámmal indulnak, és ez a Fear of a Blank Planetre is érvényes. Már megjelenése előtt sokkal nagyobb volt az érdeklődés iránta, mint bármikor is lett volna, ha nem éppen ezt a témát dolgozza fel. Kicsit kár érte, az ilyen szintű önreklámot nem szeretem, de azt meg elismerem, hogy mindenkinek joga van olyan szöveget írni, amilyet akar. Még jó, ugye? Mi lenne, ha nem ismerném el?
Az indító dal, a címadó Fear of a Blank Planet. Ebből készült az első videoklip is. A koncepció szerint egy kisfiú meséli el a történetét, illetve az ő szemszögéből látjuk a világot. Ez nagyon hasonlít Brett Easton Ellis regényére, a Lunar Park-ra. Valószínűleg a legnagyobb hatása ennek volt az album születésekor Wilsonra. Nem éppen a legváltozatosabb PT nóta, ami létezik, az indítás egészen hasonlít az In Absentia lemezekre. Kicsit alternatívos, kicsit rockos, de a Blackfield projektje jutott róla eszembe azonnal Wilsonnak. A szöveg igazsága az, ami igazán megfogott, de ez a többi dalnál is így lesz.
A második dal, a My Ashes azok a bizonyos műballadák egyike. Kicsit itt idegesítő Wilson énekhangja már, viszont az akusztikus és a vonós betétek nagyon jót tettek az egésznek. Így egy kicsit bárzenés, szoftrockos az egész dal, illetve ez is nagyban hasonlít a Blackfield-re. Valószínűleg Wilson rengeteg tapasztalatot hozott abból a projektjéből át.
Az Anesthetize lehet, hogy hatalmas progresszív rock nóta, nekem akkor is ez jött be a legkevésbé. A túl sok, monoton, néhány elemből álló instrumentális részek, az effektdobálások - amelyek túlságosan is emlékeztetnek a Mogwai - With Portfolio-ra -, a túlságosan elvont énektéma 17 percen keresztül szerintem nem szórakoztató. Mint zenei szerzemény, hatalmas darab, PT-hez illő, de ezek a hibák, apró dolgok számomra élvezhetetlenné teszik az egészet. Az egyszerű dobtémát pedig már mintha hallottam volna valahol.
A negyedik dal, a Sentimentalban torzított dobok, rengeteg billentyűs hangszer, és annál kevesebb gitár jelenik meg. De, azért nem kell félteni, ott vannak, a basszugitár például egy egészen jó témát nyom, míg a gitárok inkább aláfestésnek vannak. A dal vége felé a dob is elveszíti torzítottságát.
Az utolsó előtti dal, a Way out of Here lágyabb, ambientesebb témákkal indul: lágy, kicsit hamiskás, magas énekhanggal, elektronikus háttérzajjal, majd torzítatlan gitáron akkordpengetéssel. Később viszont egészen bedurvul, újra emlékeztetve az In Absentia néhány dalára, illetve - furcsa módon - a basszusgitár hangja nagyon hasonlít itt Fieldy játékára a KoRn-ból. Néhány ponton, legalábbis. Hirtelen váltás után újra lenyugszik a dal, de az utolsó részre újra egészen metalos lesz, végül, ahogy kezdődött, elektronikusan végződik.
A Sleep Together egy újabb lágyabb, elvontabb darab, s ez az utolsó dal a lemezen. Ez is kicsit, ahogy jólfésült és jólnevelt barátom mondta, nyálas kezdetű, és később is inkább a torzított énektémájában, és torzított gitárjában durvul be. Az albumot pedig egy hosszabb, kicsit technikásabb instrumentális rész zárja le, kis vonóssal megspékelve, ezzel egy kicsit emlékeztetve a Visions of Atlantisra és az UneXpecT-re.
Valószínűleg meg fognak kövezni, de nekem továbbra sem az az etalon-féle progresszív rockzene a Porcupine Tree, és ennek megfelelően még mindig nem jön be annyira, hogy elájuljak tőle. Vannak jó megoldások benne, de Wilson tényleg néha nyálszerűnek írja meg az énektémákat, ami nem éppen emeli a szórakozottságot, de legalább a hangja tényleg illik hozzá. De szemét is egyébként ez az ember, ugyanis nem mondom, hogy nem szerethető a zene ennek ellenére. Vannak hosszú, idegesítően monoton részek, de rengeteg az érdekes váltás is és furcsa megoldás is. Valószínűleg tényleg meg fognak kövezni ezért, de nálam tényleg csak ennyit ér.

Értékelés: 88 %

Buckethead - Pepper's Ghost

Előadó: Buckethead
Album: Pepper's Ghost
Genre: Instrumental rock/metal
2007
Bucketheadland








Buckethead, a - saját bevallása szerint - csirkék által nevelt gitárzsenit nem hiszem, hogy nagyon be kellene mutatni. Egyrészt már a bemutatkozó szövege furcsa, másrészt a megjelenése is: hatalmas KFC dobozzal a fejét - innen a Buckethead név -, és egy Slipknotos Joey Jordison szerű fehér maszkkal az arcán. Az idei, Pepper's Ghost már a tizenkilencedik (!) stúdióalbuma, ami igen szép szám, be kell látni. A gitáros-instrumentális rockzene világa amúgy se a legtágabb, így mindig érdekesség, hogy ha egy virtuóz elő tud-e valami újjal rukkolni a lemezein. Már 2005-ben, John Petrucci lemezénél is voltak kétségeim, lehet-e valami újat nyújtani, és most is így álltam neki az album hallgatásához.
Buckethead karrierje során rengeteg zenekarban megfordult, rengetem mellékprojektet indított, többet között Serj Tankiannal a System of a Down-ból és Viggo Mortensenből, a leginkább Aragornként ismert színésszel is. Szólólemezei is jönnek sorra, 1992 óta a Pepper's Ghost után kiadott akusztikus lemez a huszadik. Volt olyan év, amikor három lemezt is kiadott. Szép teljesítmény azért! Szakítanék a Crusade of Metal féle kritikával, és nem szeretnék minden dalon egyesével átmenni - ugyanis, ahogy a Mogwai-nál is, itt is lehetetlen.
Zenéjére jellemző a sokszínűség: soft rock zenei dobtémák, torzítatlan és torzított gitártémák váltakozása, néha punkos, funkys gitárjáték, egyszerű basszusszólam. Néha, ha úgy van kedve, metálosan durva riffek és dobolás. Ez alapjában bármely instrumentális rockzene jellemzője is lehetne, de a nagyon durva, gyors váltások, stílusok keveredése tesz egy lemezt igazán Buckethead-dé. Legérdekesebb a Takashi Miike-nek dedikált Imprint dal ilyen tekintetből, ugyanis a gitártéma hol Red Hot Chili Pepper-es, hol pedig a japán anime-k, horrorjátékok zenéjre, főleg Akira Yamaoka Silent Hill albumaira emlékeztet. A tizenhárom számos albumon ezen kívül is sokféle módon keverednek a dolgok. Igazából viszotn a végére kicsit unalmas, illetve hiába a virtuóz gitárjáték, a fantáziátlan szólók nem igazán érnek el semmilyen hatást. A dobtéma sem éppen a legjobb, az is kicsit ötlettelennek tűnik, viszont ami leginkább zavar, az a remek minősége elrontása a rossz keveréssel. A dobok cintányérja az egész aláfestést kitölti, semmi egyéb nem nagyon hallatszik a háttérben, ha az van.
Összességében inkább csak egy hallgatható lemezről van szó. Se nem kiemelkedő, se nem olyan rossz. Vannak rendkívül jó témái, viszont általánosságban kicsit unalmas az egész, kevés az újdonság, és a valamire is való szólózás, az igazán virtuóz gitárjáték meg teljesen elmarad szinte. Hiába, ettől féltek: a műfaj sajnos kezdi elveszíteni az eredetiségét.

Értékelés: 72 %

Metalocalypse

Egy újabb rendhagyó cikk következik a Crusade of Metal blogban. Következő áldozatunk továbbra is a metalról szól, a zúzásról, az igaz zenéről, de egy kicsit más megközelítésben. Devin Townsend zenekarainak feloszlásáról kerestem az interneten anyagot, mikor véletlen rábukkantam a wikipedia.org oldalon a Devin Townsend cikkszó alatt a Metalocalypse-ra. Azóta utánakerestem, vajon mi köze lehet a kissé furcsa zseninek ehhez a rajzfilmhez, de néhány részlet, illetve leírás után - majdnem teljesen - átláttam a dolgot. A Metalocalypse nem egyszerűen rajzfilm, illetve semmiképp sem szokványos a témája. Egy metal zenekarról, a Dethklok-ról szól (aminek egyébként hamarosan megjelenik igazi albuma is Gene Hoglan dobos közreműködésével többek között), akik meghaltak, majd feltámadtak, és még meghalnak párszor, közben bizonyítják, hogy intelligencia hiányában is lehet durva zenét játszani. Ebből pedig már adódik a történet is: sok lehetetlen szituáció, zenekari körülrajongás, a legjobb album elkészítése, és minden hasonló metal dolog. Grafikájában egy keveset a másik metal idiotizmusra, a Beavis and Butthead-re hasonlít: a karakterek felismerhetőek, egyediek, de mégsem mondhatók túl részletgazdagnak és szépnek. Érdekes módon a brutalitás (pl fejlevágás, félbevágás) nagyon is részletesen meg lett rajzolva, bár ez biztos nem véletlen.

A zenekar tagjai egytől egyig valamilyen sztereotípiára épülnek. Nathan Explosion énekes fizikájában - szomorú így kimondani, de - Jozef Sztálinra hasonlít, arca és stílusa pedig a popmetal jeles néhánydalos képviselőjére, Andrew W.K.-re emlékeztet. Skwisgaar Skwigelf gitáros akcentusában és külsejében a északi, viking/nordic metalstílusok zenésze. Toki Wartooth második gitáros pedig Kirk Hammett Metallica gitárosra emlékeztet rendkívül módon. William Murderface basszusgitáros már inkább a nyolcvanas évek amerikai hard rock/metal vonalait képviseli. Kicsit túlsúlyos, furcsa a bajusza és hajviselete. A legérdekesebb mégis Pickles, aki miatt tulképp Devin Townsend szóbakerülhet. Pickles stílusa - főleg hajban - Devin jellegzetes fejtetőn kopasz, oldalt és hátul hosszúra hagyott vörös másolata, viszont itt ő a zenekar dobosa.
Rengeteg utalás van létező metal zenekarokra is, a megjelenésen kívül is. Cégnevekben, személyekben, dalszövegekben állítanak emléket a jobbnál jobb metal zenéknek, illetve az ismertebbeknek. Dimmu Borgirből lett egy gyorsétterem-lánc, a Dimmu Burger, vagy Finntrollból áruház, a Fintrolls, de a Carpathian Forest, Amon Amarth, Burzumról is van említés. A Nevermore zenekarnak van a legérdekesebb szerepe, ugyanis többször is említik őket, és három bandatag is cameo szerepet kapott.
A Cameo szerepek is nagyon jók. Ahogy már említettem, a Nevermore zenekarból, illetve a Metallicából is Jason Newstead és Kirk Hammett is vállalt hangokat. Általában ezeket felismerhetetlenségig torzítottak, illetve nagyon vicces, túl más, hogy felismerjük. Kirk például az egyik részben a dán királynőt szinkronizálja. A vendégek között ott van még a Carcass énekese, a Cannible Corps hörgőse, King Diamond is.
De unalmas lenne, ha csak zúzásról szólna az egész. Másik oldalon ott a gonosz világ - ami ironikus, mert a Dethklok is elég gonosz -, akiknek céljuk, hogy likvidálják - újra - a zenekart. Finnországi koncertjük esetén például azon okból, hogyha játszanak az országban, akkor az tönkremegy, és a világnak szüksége van a finn sóra, fára, és mobiltelefonokra. Néha producert küldenek a zenekarhoz, máskor tavi trollokat segítenek felébreszteni.
Néhány rossz dolog is róla: a történetek így is elég idioták, de néha túl egyszerűen, kiszámíthatóak, vagy csak annyira debilek, hogy már nagyon fájnak. Illetve a részek is nagyon rövidek az első évadban: egy durva Beavins and Butthead szintű 11 percet ütnek, ha ütnek annyit egyáltalán. A zene nem olyan rossz, bár így kevés van az egyes részekben belőle. A képi jelenség is hihetetlen durva: gyakori vér, belsőségek, brutális gyilkosságok. Nem mondom, hogy egy 16 éves ilyet nem látott már korábban, azért egy ennél fiatalabb korosztálynak nem ajánlott pont emiatt. Rengeteg a káromkodás is, illetve a fingós-hányós poénok is egy bizonyos réteget céloznak meg.
Mindent összevetve nem egy rossz sorozat, és még mindig csak az első évadját élte meg. Bár nem vagyok egy sorozatszakértő, amit láttam, abból az jött le, hogy az évadok számának növekedésével egy bizonyos pontig a színvonal is nő, ahogy összeszoknak a készítők, megérzik egymás gondolatát és mondanivalóját. A Dethklok valódi lemez is érdekesnek tűnik - főleg Gene Hoglan dobolásával, de remélem a dalokat jobban kidolgozzák, illetve kicsit változatosabbak lesznek. Ajánlom minden metalhead 18 éven felül olvasónak!

Értékelés: 80 %

The Black Dahlia Murder - Unhallowed

Előadó: The Black Dahlia Murder
Album: Unhallowed
Genre: Deathcore
2003
Metal Blade Records









A The Black Dahlia Murder (ezentúl csak TBDM kegyeleti okokból. R.I.P. billentyűzet) igen érdekes színfoltja a metal zenének. Az Edguyhoz hasonlóan ők is pofátlanul fiatalok voltak az első demok idején, majd még mindig az amerika alkohol-korhatár alatt készítették el az első nagylemezük, az Unhallowed-ot. Ez azért érdekes, mert a két évvel későbbi, Miasma lemezük már alkoholmámorban született meg, s ez az életmódbeli különbség kérződik. Bevallom, a Cold-Blooded Epitaph EP és a What a Horrible Night To Have a Curse után kicsit más stílust képzeltem el, mint ami az Unhallowed lett - például a kicsit obszcén This Ain't No Fucking Love Song szerkezete tetszett is -, de nekem ez is tetszik.
Azóta viszont a zenekar rengeteg tagváltáson van túl. Egyedül a gitárosok, illetve az énekes maradt biztos pont, basszusgitáron és dobon 6 év alatt több zenészt is "felfaltak", szinte évente váltották egymást ezeken a posztokon. Néhány dal már szerepelt a korábbi demon és EP-n azok közül, ami az Unhallowed-on van, de zeneminőségi szempontból szinte kötelező volt, hogy rákerüljenek az első lemezre. Az Unhallowed a címadó dallal indul, ami egyébként egy felvezető. Hangeffektek, beszéd, majd durva, egyszerű metalzene. A riffek nem túl változatosak, a dobtéma viszont egész elfogadható. Ebből azonnal, úgy TBDM-esen átrobbanunk a Funeral Thirst-be. Ezek így, ketten adják egyébként az első klipet is a The Black Dahlia Murder-től. Nem rossz megoldás, sőt, kifejezetten nagyon jó, ötletes, és zúzós.
A Funeral Thirst egyébként egy gyors dobtémájú, néhány riffre épült szám. Az első meglepő dolog a TBDM-mel a vokál. Hallottunk már olyan énekeseket, akik a magas és mély hörgés, üvöltözés mesterei egyben, de Trevor Strnad teljesen más. Károgása ijesztően jó, és hirtelen váltása a nagyon mély, death/black metalos hörgésbe is érdekes. Teljesen olyan, mintha két külön vokalista csinálná. A dalban van egy szóló is, ami bevallom, nem valami nagy szám. Egész egyszerű témából épül fel. A gitárosok az igazi gondok a zenekarban: tudnak, tudnak valamit, de nem mondhatóak őstehetségnek.
Ezután pedig az Elder Misanthropy jön. Ez is néhány riffre épül, illetve itt is a vokáltémák váltakozása a dal középpontja. A basszustéma nagyon egyszerű, bár nagyon nem hallani belőle semmit. Tempóját és felépítését nézve nagyon hasonló a Funeral Thirst-höz.
A Contagnion lassabban induló akkordpengetéssel, majd egyszerű szólóval, és folyamatosan fokozódó tempóval robban be. Kicsit itt a dobtémát kevésnek éreztem, hiányolom a lábdobokat - pedig ennek a stílusnak, a death metalnak és a hardcorenak keveredéséből keletkező deathcore-nak egészen fontos eleme. Mint a legtöbb metal zenének. Viszont érdekes még a dalban a gyors váltakozás, illetve a gitárszóló is benne. Kicsit ötletesebb, mint a Funeral Thirstben volt.
Az ötödik dal a When The Last Grave Has Emptied kicsit unalmas már. Úgy tűnik, hogy a gitárosoknak csak néhány riffből áll a zenei tudásuk, ugyanis majdnem ugyanaz a ritmusgitár témája, mint a Contagion-ban. Illetve, hogy ugyanazt a a néhány riffet, pontosan ugyanúgy váltogatják a dal végéig. A dobtéma viszont változatosabb, és több lábdob is hallatszik.
A The Horror Cosmic az egyik olyan dal, ami már a demokon is szerepelt. Sajnos hasonlóan ötlettelen riffekből épül fel, viszont az énektémája egészen jó, kicsit többségben van a hörgés, a dobok meg végre nem csak aláfestik a zenét, hanem kicsit vezérlik is. Basszusgitárt sajnos nem nagyon lehet sehol se hallani, hátha végre találnak egy olyan bőgőst, aki játszani is képes rajta.
A Blackest Incarnation is volt már korábban. A dobtéma most inkább hardcore-os, egyszerű tam-cin elemekből épül fel. A riffek továbbra se csapnak le az újdonságok kalapácsával. Van benne néhány jobb váltás, illetve a dal végére egészen heavy/thrash-es lesz a hangzás, de nem tartozik a legjobb dalok közé.
A nyolcadik dal, a Hymn For The Wretched egy egész gyors gitárjátékkal indít, majd a tempót a dobtéma is követi. Megint több a hörgés benne, habár ez minden elemét tekintve inkább corezene, viszont a vokál váltásai most is nagyon jól meg vannak oldva.
Az utolsó előtti szám, a Closed Casket Requiem is már szerepelt egy korábbi kiadványon. A dobtémák egészen egyszerűen, a riffek viszont itt már nagyon idegesítőek, ugyanis egyetlen egyet játszanak, két szólamban sokáig, s csak a váltásoknál kerül más a terítékre.
A záró téma az Apex, illetve egy outro rész, ami ugyanazzal a témával zárja a lemezt, mint amivel az Unhallowed indult. Ez se nagy nóta, kicsit olyan, mint a többi. Kár.
A TBDM zenekar legnagyobb hibája az ötlettelenség. Vagyis egyetlen ötletnek a végleteken túli kifosztása, illetve a gitárok tehetségtelen használata. Legalább egy jobb gitárosra szükség lenne, ugyanis ezek a riffek, akkordok, amikből felépítik az egész lemezt, egy idő után unalmassá teszi, és ez pedig idegesítővé válik. Egyébként ha ránézünk a The Black Dahlia Murder zenekarra, kiváltképp a korábbi képeikre, igazából fel se tűnne nekünk, hogy metal/deathcore zenekarról van szó. Mások ezt is erőteljesen kritizálták bennük, nekem mondjuk nem fontos a megjelenés. Trevor vokálja viszont nagyon is jó, eköré lehetne egy kicsit jobb zenét írni, és akkor egy egészen elfogadható death metal/core zenekar is lehetne. Idén ősszel jön a harmadik nagylemezük is, szóval reménykedhetünk!

Értékelés: 74 %

Edguy - RocketRide

Előadó: Edguy
Album: RocketRide
Genre: Power Metal/Hard Rock
2006
Nuclear Blast









1995-ben egy pofátlanul fiatal tagokból összeálló zenekar készítette el - két demo után - az első stúdiólemezét. Az érettségi környékén járó fiatalok bandáját pedig Edguy-nak hívták. A Savage Poetry, majd az azt követő Kingdom of Madness nem volt átütő siker, azért mégis kritikailag dícsérték - éppen a koruk miatt. Majd jött a Vain Glory Opera és a Theater of Salvation, mire az Edguy nevű zenekar tagjai - átlagosan a húszas éveik elején már - egy csapásra híresek lettek az Iron Maiden-re nagyon hasonlító, pörgős, dallamos heavy/power metal zenéjükkel, és a frontember, Tobias Sammet magas, Bruce Dickinson-os hangjával. Erre a 2001-es Mandrake album csak ráadás volt, amely egy kiforrott, koraérett zenekart mutatott be, mondanivalóval és fantáziával. Utána, ahogy sajnos szokás, züllötség fogta el a zenekart, és bár nem mondom, hogy rosszabb lett, a Maidenes heavy metal hangzást felváltotta inkább a power metal, és az aktuális dolgokkal foglalkozó hard rock. Egyébként meg kell jegyeznem, hogy csak úgy, ahogy az Elvenking esetében is volt, az Edguy-t is nagyon szeretik a Metal-Archives -on, leginkább fikázni és marhaságokat írni róla. Én pedig továbbra is azt mondom, hogy azok a review-ek néha semmit se érnek. Persze vannak aranykivételek, elvégre én is olvasgatom.
A RocketRide egy újabb lépés ehhez az új Edguy felé. Az All the Clowns - ami azóta is a kedvencem - pörgőssége már rég valami mássá változott, míg a Tears of a Mandrake Iron Maident dicsőítő témái is elenyésztek. A RocketRide-dal egy sokkal hard rockosabb, illetve power metalosabb Edguy jött létre. Ahogy a nyitó dal, a Sacrifice is mutatja, sokkal több lett a billentyűs téma, a gitárokat kicsit lejjebb hangolták, illetve egy kevés hangtorzítás is belekerült. Jó hír viszont, hogy Tobias Sammet hangja tovább fejlődött, és már egy igazán aranytorkú énekest hallhatunk.
A címadó dal egy gyorsabb témájú nóta, hard rockos gitárkezdéssel, laza basszussal, és heavy metal ordításokkal. A lemez hangminőségével nincs baj. Minden a helyén van. A dobtéma kicsit Stratovarius-os, ami nem igazán illik össze a hard rockos gitártémákkal.
A harmadik dal, a Wasted Time lassabb, akusztikus betétekkel fűszerezett nóta. Témájában egészen hasonlít a heavy metal stílusra, pontosabban inkább a 80-as évek dallamos metalzenéjére. A bandakórus nem a legjobb megoldás, de nem sült el rosszul, viszont a basszus nagyon jól hallatszik, és tényleg érezhető, hogy nem egyszerű témákról van szó, mint a Mandrake esetében volt.
A negyedik dal, a Matrix viszont egy rendkívül különleges darab. Címéből kitalálható, szövegileg és hangulatilag milyen témát dolgoz fel. Néhány hangeffekt és billentyűsszólam festi alá az egészet, míg néhány riffből álló témákat pengetnek a gitárokon. A Matrixos hatást sikerült elérni, szerintem akár valamelyik résznek a filmzenéi közé is felfért volna a sok álmetal szar közé.
Az ezt követő Return To The Tribe viszont teljesen power metal téma. Egy nagyon gyors tempójú nótáról van szó, hatalmas sikolyokkal Tobias Sammet-től, gitárszólókkal, Stratovarius-os dobokkal. Nem rossz szám ez sem, kicsit az elektronikus torzításos indítás viszont elijesztett eleinte tőle.
A The Asylum akusztikus témával kezdődik, majd Tobias énekével és óóó-zásával válik balladikussá. A dal tempója és szerkezete a durvább részen már inkább emlékeztet egy Mandrake dalra, azaz kicsit visszakanyarodás a heavy/power metal gyökerek felé.
A hetedik szám, a Save Me a legpopulárisabb, legeladhatóbb dal a lemezen. Balladikus hangvételű szöveg és ének, illetve az aláfestő zene is igen érzelmes. Nem tudom, nekem nagyon tetszik, emocionális és érzelmes, van lelke a dalnak, és Tobias hangjával nagyon jól eltalálta az egészet. Viszont az egyik váltás nagyon emlékeztet egy populárisabb dalra.
A Catch Of The Century viszont újra Edguyos vizekre evez. Egyértelműen hallható két gitár téma, szólózás bőven, középtempójú szerkezet, bár a vokál egy kicsit újra inkább hard rockos. Az igazán legidegesítőbb része az albumnak ennek a vége, amikor Tobias Sammet őrült módjára ordibál, beszél. Értelmetlenül.
Az Out Of Vogue az előző dal legjobb tulajdonságait folytatja, s még gyorsult is egy kicsit. Újabb power metal darab inkább, fülbemászó refrénnel, és banda óóó-zással. Nem a legkiemelkedőbb alkotás, viszont a szólózás nagyon emlékeztet inkább Iron Maiden-re újra. Vissza a gyökerekhez, ugye.
A Superheroes a tizedik nóta a lemezen. Ezt már 2005-ben egy EP keretében megismerhettük, s ekkor szembesülhettünk azzal, hogy ez inkább már-már hard rock zenekar. Bár a témája inkább reményt sugároz, illetve nem éppen csüggesztő, s nagyon fülbemászó a dallam, és a klip is jópofa (Igen! Férfi vagyok! Kell nekem egy Bunnyville!!!), és nekem tetszik is a dal, a nagytöbbségnek valamiért nem jött be. Valószínűleg a hirtelen és gyors változás miatt.
A Trinidad az utolsó előtti dal a lemezen. Mintha csak a Lavatory Love Machine folytatása lenne, ez is egy utazós, bohókás, dolce vita nóta. A gitárnál viszont kicsit azt éreztem mindig is, hogy a refrénnél elcsúsztak egy hanggal, ami miatt nálam olyan furcsa összhatás van. Tényleg mintha elrontották volna. A lalala-zás viszont nagyon vicces, és a nóta is az, érdemes egykét hallgatásra.
Az utolsó dal is a bohókás, mókázós Edguyt mutatja be. Csak úgy, mint a Hellfire Club lemezen, nem hiányozhatott ez a stílus. Nem is áll egyébként rosszul nekik. A Fucking with Fire (Hair Force One) teljesen a nyolcvanas évek metal és rockzenéjét kiparodizáló darab, címből és zenéből is ítélve.
Bónusznak meg itt a lemezen a Reach out dal, egy újabb balladikus téma zongorakezdettel, szimfonikus jelleggel és hangszerekkel, és Tobias hangjával. Nem rossz, de egyértelműen nem Edguy - talán ezért is bónusz csak. További meglepetésnek ott a Land of the Miracle élő verziója, illetve a Lavatory Love Machine akusztikus változata.
Nem rossz ez az Edguy sem, élvezhető, még mindig pörgős zene. Bár az Iron Maiden vénát kezdik elhagyni, és inkább az északi power metal felé fordulnak, s eközben akaratlanul is felveszik az északi hard rock stílust is, a mostani Edguy egy egészen jó lemez. Vannak hibái, pl amit a Trinidad dalnál írtam, illetve, hogy a dobtémák néhol túl leegyszerűsítettnek tűnik, de Tobias hangja, és a jó zene kárpótol mindenért. A nagyon régi Edguy rajongóknak csalódás is lehet az album viszont, ugyanis a Theater of Salvation megszerkesztettsége sehol sincs, és a Mandrake heavy metal vonala se sokszor mutatkozik meg.

Értékelés: 80%

Boston - Boston

Előadó: Boston
Album: Boston
Genre: Melodic/Hard Rock
1976
Epic Records









Oldie rock rovatunk folytatódik! Előző hasonló kritikámban a progresszív rockzene úttörőit, a Pink Floydot vettem elő, most pedig sokkal dallamosabb, populárisabb vizekre evezünk. Van egy szomorú oka is ennek, ugyanis idén márciusban a Boston ekkori énekese, Brad Delp öngyilkos lett. Ezzel is szeretnénk valamiképp emléket állítani előtte.
A Boston akkor adta ki első lemezét, amikor még a disco (nem a mostani tücctücc) zene uralta a mainstream világát, s mikor a punk, mint zene egyre elismertebb lett a kritika világában, illetve egyre inkább eldallamosodott, punkrockosodott. Gondoljunk csak a The Ramones zenéjére, vagy Alice Cooper-re. Az egész csak jammelésnek indult, majd egy egész album lett belőle. A Boston debütáló, self-titled albuma mégis egy kiforrott, dallamos hard rock lemez lett.
Már az indító dal levette az embereket a lábukról. A More Than a Feeling azon ritka dalok egyike, amelyet - a bizonyos "csak mai sláger megy" rádióadón kívül - rádióhullámon is nap mint nap sugároznak, rendezvényeken, kevésbé szomorú előadásokon is gyakran lejátszanak. A sikeréhez hozzátartozik egy rendkívül populáris téma feldolgozása, nem hosszú, élvezhető és széles körben emészthető gitár és gitárszóló, és természetesen a fülbemászó dallam. Brad Delp viszont nem csak a hard rock előfutára volt a hangját tekintve: elég magas énektémáiból a power metal stílus is bőven meríthetett ötleteket.
A második dal, a Piece of Mind egy gyorsább témájú dal már. Kevésbé vokálközpontos, s kicsit több benne a hangszeres művészkedés. Gitártémáját rengeteg helyen feldolgozhatták: fülbemászó, dallamos és megkapó. Basszustémája játékos, nem egyetlen hangot játszik hosszasan, inkább ugrál a hangok között.
A harmadik nóta, a Foreplay/Long Time instrumentális felvezetővel kezdődik, amely körülbelül 3 percig tart. Előjött a szintetizátor is, az akkor rendkívül kedvert torzítási módban, amit ez a stílus még inkább kedvel. A dobtéma kevésbé játékos, illetve fontos, mint az előző számokban, Brad hangja, hangjátéka pedig nem jelentős. Kicsit a dal a hangszerekre épült inkább.
A Rock & Roll Band egy vendégdobossal, Jim Masdea-dal lett felvéve. A dal kezdete inkább metalosnak indul, kicsit durvább, szólózósabb, csak az első verzénél lágyul egy kicsit a zene. A dobosok különbsége hallható, Jim inkább dobol, mint Sib Hashian, több, ötletesebb témákat mutat be.
A Smokin' tipikus amerikai országúti hangulatú gitár és basszustémával kezdődik, amely az egész dalon rajta marad. Egyébként érdekesség, hogy a Grand Theft Auto San Andreas nevű játék egyik rádióállomásának volt a dala. Ez sokkal inkább Rock & Roll nóta bandakórussal.
A Hitch a Ride valamilyen szinten Emerson, Lake and Palmerre emlékeztető, kicsit elvontabb, pszichedelikusabb témával indít, majd egy énekközpontú dallá alakul, meghagyva az ELP érzést. A gitárszólónak is fontos szerepe van a nóta közepén. Igazából Sib dobtémája az, ami kicsit idegesít olyan értelemben, hogy nem nagyon mutat újat dalról dalra, tehát kicsit fantáziátlan.
Az utolsó előtti dal, a Something About You már újra hard rockosabb, mélyebbre hangolt gitártémával rendelkezik, énektémája bár fülbemászó, de szintén nem kiemelkedő.
A záró darab, a Let Me Take You Home Tonight bendzsószerű gitárhanggal és akusztikus gitárral indul, majd csak egy gitár és ének lesz, és csak ez után lép be a basszus és a dobtéma. Lágyabb, témáját tekintve csajozós dal, egy popballadaszerű szerzemény. Újra előjönnek a billentyűstémák is, s a végén fokozatos gyorsulás után egy bohókás, parádé-szerű befejezéssel zárja le az albumot.
A Boston sikereit pont a populáris megközelítés okozta. Mind dalszövegeit tekintve, mind a dalok felépítését nézve pontosan ott találta el az akkori ízlésvilágot, ahol kellett. És az, hogy egyes dalaik ma is, a mai fiatalok százait hódítják meg, az már más kérdés, de természetesen teljesen megérdemelten. A More Than a Feeling nem véletlen olyan nóta, amilyen. Hisz ez több, mint egy érzés.

Értékelés: 84 %

Cross Borns - A Gyűrűk Ura : Kalandozás Középföldén

Előadó: Cross Borns
Album: A Gyűrűk Ura : Kalandozás Középföldén
Genre: Symphonic/Epic/Power Metal
Subgenre: Metal Opera
2001
Nail Kiadó







Külföldön Arjen Anthony Lucassen jóvoltából a metal opera új reneszánszát éli, már több, mint egy dekád óta. Az Ayreon projekt valamennyi albuma mind metal opera koncepcióra épült, ezzel is népszerűsítve magát a műfajt. Nem is kis sikerrel: külföldön, név szerint Németországban a hatalmas arcú, power metal imádó Edguy énekes, Tobias Sammet alkotta meg a saját operavilágát Avantasia névvel - aminek az eredetileg tervezett két album mellé idén jön a folytatás The Scarecrow címmel -, és itthon is akadt követője. A Cross Borns, egy tatabányai szerepjáték és fantasy imádó power metal zenekar személyében az első - és eddig egyetlen - magyar Metal Opera is megszületett. A trendet nem követték bár, hogy saját, új világba kalauzolja a hallgatókat, de ez nem is baj, ugyanis, ahogy a cím is mutatja, nem messzibbre, mint J.R.R. Tolkien legendás világára visz minket, hogy - mostmár könyv, rajzfilm, film és stb. formátumon kívül - újra elmesélje nekünk Frodó, a Szövetség és a Gyűrű történetét.
A világon nem ez az egyetlen Gyűrűk Urás metalzene. Gondoljunk csak az Elvenking-re, akik a nevüket is Tolkientől kölcsönözték, vagy a Blind Guardianra, akik pedig a Szilmarillokat zenésítették meg - nem is rosszul! Mivel a fantasy, mint irodalmi és egyéb, nem zenei műfaj virágkorát éli, ez kihat a zenére is, főleg az arra fogékony power metal stílusra. De visszatérve a Cross Borns lemezéhez, a dalok többsége már angol nyelven megjelent a 2000-es kiadású Tales of a Winter Night lemezen, csak magyarosítani kellett - és persze megszerezni a Gyűrűk Ura jogokat. Somlói Ferenc és zenekara viszont gondolt egy nagyot: ha az Ayreonnak sikerült rendkívül jó zenészeket összegyűjtenie, nekik miért ne sikerülne? Így készült el a Cross Borns, mint metal opera. Bár hír nincs róla, hogy színpadon játszanák, de olyan jól sikerült megszerkeszteni a lemezt, hogy akár lehetne is.
Rengeteg a folk, népi hangszer a lemezen. Hegedűvel, üstdobokkal indul az Isildur Átka. A lemez történetét nem szeretném elmondani, azt úgyis tudja mindenki - aki nem, az meg vessen magára. A dalban a Nagy Kórus szólal meg, ami az összes előforduló zenész és énekes hangját tömöríti magába, illetve Szauron hörgését személyesíti meg Mikus Tamás, az Agregator frontembere.
Ezt az Egy rég várt ünnepély követi, akusztikus gitárokkal, hegedűvel, majd keményebb zenével. Bilbó hangját Somlói Ferenc adja, illetve a hobbit kórusban is szerepe van Patvaros Máriával, György Szilviával és Nagy Károllyal. A lemezre, így a dalra is jellemző, hogy sok, hosszú, szólózós hangszeres rész van, majd hirtelen váltások. Somlói Ferenc az előző lemezen nem nyújtott valami nagyot: angol nyelven nagyon bizonytalanul énekelt, de a Gyűrűk Ura lemezen egy magabiztos, erős hangról van szó. És pont hobbitnak való.
Hármasban az úton a következő dal már Frodó útját meséli. Itt jelenik meg a tünde kórus, amelynek résztvevői a női énekesek, illetve a Nazgúl, aminek hangját a már hallott Mikus Tamás, illetve a Metal Hammer - jelenleg Hammer World - zenei újság szakírója, Uzseka Norbert adja.
A negyedik szám a Tőr a sötétben. Itt jelenik meg az első, tiszta énekhangú vendégzenész. Aragon lép színre, hangját Kiss Zoltán, a Nemesis együttes énekese adja. Meg kell jegyezni, a hangszeres játék nagyon jó, rengeteg a váltás benne, a gitárba akkordpengetés, riffelgetés, de szólózás is van, a dobtémák pedig változatosak, az egészet pedig a zongora, szintetizátor és vonós hangszerek jól aláfestik.
Az ötödik tulajdonképpen a címadó dal, a jól ismert versbetéttel. A Gyűrűk Ura lágy, népies hangzású, rengeteg akusztikus elemmel rendelkező nóta. A többi kedvelt karakter is megjelenik: Gandalf szerepében Jurásek Balázs, a Demonlord frontembere, míg testvére, Jurásek Dániel Gimliként jelenik meg, aki egyébként a Stainless Steel énekese. Legolas, az elf szerepére Bozsik Patrik került, az Iron Maidnem énekese.
Az ötödik szám a Khazad Dum - Mória bányája. Néhány lemezen láttam, hogy külön vették a két részletet, de hogy hogyan, az jó kérdés. Sok a váltás, a hirtelen stílusváltoztatás a dalban, illetve gyakran változik a tempó is, remekül visszaadva Mória feszültségeit. Kicsit a billentyűstéma szegényes, olyan értelemben, hogy kevés hangeffektet használnak fel - lehetne kicsit változatosabb ezen a téren.
A Galadriel Tükre egy gyönyörű, lírai nóta. Patvaros Mária énekli, mind Galadriel, az egész csak néhány akusztikus gitárra épül, illetve az énekhangra. Mária hangja nagyon passzol az elfekéhez. Mintha egy tünde énekelne mellettem.
A nyolcadik dal, a Boromir halála pedig egy Ayreonszerű, monumentális darab. Rengeteg szimfonikus hangszerrel, egészen komolyzenei hangzással, majd, mikor kell, remek és tiszta énekkel. Én azért Boromirnak adtam volna egy énekes szerepet is, nem csak név szerint említettem volna meg.
Az első CD-t a tempós, inkább power metal nóta, a Vadászat zárja. Itt igazából a hangszereken van a hangsúly, az ének a történetet mondja, mint brillírozik.
A második CD-t pedig a Helm szurdok nyitja. Tünde kórussal indít, illetve kis zongorajátékkal, majd gitártémával folytatja, illetve az énekhangokkal, és gigantikus csata zajával. Az ének nagyon kevés benne, és a tünde kórus egy idő után rendkívül idegesítő tud lenni.
A tizenegyedik dal a Vasudvard bukása. A hobbitok és entek kórusának daláról van szó, vidámabb hangulatú téma, több diadalmas, mint feszült zenei témával, és szintetizátor aláfestéssel.
Ezt a Cirith Ungol követi. Gitárfelcsendüléssel és zongoraszólóval indul, illetve egy kis basszusjáték is hallatszik, majd hirtelen akusztikussá válik az egész, majd újra keményebb zenévé válik. Ez már kicsit heavy metalosabb darab néha, de egészen jó dal. Egyedül Csavardi Samu hiányzik, hiszen a könyvben nagyon fontos szerepe van.
Viszont a java csak most jön: tizenharmadik dalként a Gollam Dala üt a legnagyobbat. Azt a sunyi érzést, illetve az álnokságot, sompolygást nem lehetett volna jobban eltalálni se zenében, se énektémában, ahogy sikerült. Gollam hangját Szendőfi Gábor, az Ideas énekese kölcsönzi. A zongorajáték fenomenális, már csak ezt hallva is inkább a gonoszság jut eszembe, amit a vokál is erősít bennem. Magában is nagyon jó nóta, engem megfogott.
A Titkos Út egy új balladikus nóta. Itt Aragorn és Éowyn "párbeszédét" lehet hallani. Mint általában, a női szereplő hangját itt is Patvaros Mária adja. Újabb folkos, epikusabb hangzású nóta, verze és refrén között éles váltással.
A tizenötödik dal a Minas Tirith. A refrénje nagyon fülbemászó, váltásokkal van tele, diadalmasabb nóta. A dobtéma egész jó, illetve a gitárszólók is jól meg vannak csinálva, nem beszélve az énekről és a zongoraszólóról.
Az utolsó előtti dal a Bátrak Diadalma. Gyors tempójú, valóban diadalmas hangvételű dal.
A záró téma pedig a Végzet Hegye. Rengeteg váltással, akusztikus, népi elemmel vegyítve, brutális befejezésse a lemeznek. Ha a szöveget nézzük, talán még mindig aktuális idézetet találhatunk benne.
A Gyűrűk Ura - Kalandozás Középföldén közel sem hibátlan lemez, viszont Magyarhonban egyedülálló, illetve külföldön se éppen mindennapos jelenség. Külön jó pont, hogy nem az angol szövegeket erőltették, hanem teljesen új, magyar szöveget írtak a régi dalokhoz, amiket kicsit újra is gondoltak egy-két ponton. A minősége a lemeznek nem a legjobb, minden jól hangzik, de nem eléggé. A vendégzenészek többet is nyújtottak, mint szükséges, illetve a hangszeres témák is elég változatosak ahhoz, hogy többször is meg lehessen a lemezt hallgatni egymás után. Sajnálom, hogy ezek után a Cross Borns egy sokkal rosszabb irányba ment tovább. A saját világukba kalauzoló trilógiájuk nem hogy ekkorát nem üt, de jelentős visszalépés zeneileg a Gyűrűk Urához képest.

Értékelés: 91 %

Ocean Machine - Biomech

Előadó: Ocean Machine
Album: Biomech
Genre: Progressive Metal
1996
Hevy Devy Records









Ha a Strapping Young Lad mondható Devin Townsend brutálisabb, durvább, agresszívabb oldalának, akkor a szólóprojektjei (Ocean Machine, Punky Brüster, Devin Townsend Band) mutatják meg Devin lágyabb, érzelmesebb oldalát. És ez a zenében is hallható. Az első albumai között volt az Ocean Machine nevű zenekarral a Biomech, amit egyébkéntként később Devin Townsend név alatt - hibásan - újra kiadták Ocean Machine címmel. Ez hiba volt, ugyanis - pontosan idén májusig - fenn állt a lehetősége, hogy Devin újra összehívja a zenekart, és kiadnak egy második lemezt is. Ennek az álmát oszlatta szét tulajdonképpen a május 21-én kiadott közlemény, azaz a Ziltoid the Omniscient közleménye, hogy a Strapping Young Lad és The Devin Townsend Band feloszlik, és ezentúl Devy egyedül és csakis egyedül fog dolgozni. Ziltoid jó, Ziltoid jófej, de azért annyira mégse jó, hogy ezt kéne tennie Devy-nek, három rendkívül jó zenekar zenéjétől "kíméli" így meg a világot.
Az Ocean Machine, a nevéből eredeztetve, sokak szerint a négy elemi Devin Townsend mellékprojektalbumból a vizet képviseli. Hangzásvilágában a Biomech egyértelműen progresszív metal, rengeteg váltással, többféle vokállal, miközben bőven akad benne ambient elem is, illetve lágyabb, rockosabb téma is. Az indító Seventh Wave egy hatalmas nóta, középtempójú, nem túl komplikált, de élvezhető, és Devin is többet énekel, mint ordibál.
A Life az egyetlen dal, amiből klip is készült, és személyesen az egyik kedvencem. A Strapping Young Lad-hez képest hatalmas mennyiségben árasztja a reményt, a boldogságot magából, és a szöveg is erre utal. Nagyon egyszerű, bohókás dobtémája van, hasonló basszustémával, és a gitár csak lágyan aláfesti Devin énekét.
A Night emlékeztet a System of a Down zenekar Plock dalára, legalábbis kezdetben. Magas gitárszólam, majd hirtelen elektronikus hangzás is beugrik. A dobtéma itt már lényegesen tempósabb, viszont a gitár továbbra is inkább háttérbe szorul.
A Hide Nowhere-ben két gitár is hallható, pedig zenekarban csak egy gitáros - Devin Townsend - van. Persze ez megoldható, s főleg, hogy nem koncerteztek a lemezzel, nem is olyan furcsa. A későbbi szólóalbumokra emlékeztető kórus/háttérének is hallható benne, illetve a gitárriffelgetés is előremutat például a Synchestra albumra.
Az ötödik dal, a Sister az első igazán ambient beütéses, rengeteg hangeffekttel, torzítatlan gitárral, értelmetlen szöveggel. Igazából sokat nem lehet róla mondani, ugyanis egyetlen témára épül az egész, egyetlen dallamra.
Ezt a 3 A.M. követi, amely szintén egy ambient darab, szinte csak énekkel és hangeffektekkel, szintetizátoron és egy kis vonós érzeten kívül semmi más hangszer nem szólal meg benne. Az egész jól vezeti fel a következő dalt viszont.

A Voices In The Fan szintén én hatalmas nóta: a kezdeti pengetései emlékeztetnek nagyon a Blind Guardian-re, illetve annak a mellékprojektjére, a Demons and Wizards-ra. Érdekesség, hogy a Voices In The Fan első része egy az egyben át lett ültetve Devin új albumának, a Ziltoid the Omniscient-nek a Color Your World dalába. (Thx to Supernova az észrevételért.) Lágy, kicsit elektronikus zenére emlékeztető dobtémája van, háttérbeszorult hangszerekkel, de hatalmas élnivágyást sugároz magából a nóta.
Ezt egy újabb rövid darab, a Greetings követi. Majdnem a dal feléig gitár-cintányér duettet lehet hallani, végül mégis bedurvul, és a szintetizátor újra szimfonikus érzetet kelt a zenében.
A kilencedik dal az előző szám utolsó motívumából robban be. A Regulator mélyebbre hangolt gitárral van, kicsit több riffelgetéssel, mint amit eddig az Ocean Machine albumon meg lehetett szokni, illetve egy-két ordítás is hallható.
Témájában a Funeral a legérdekesebb. A temetés, mint tudjuk, nem éppen a legvidámabb dolog. Devin Townsend erről mégis egy vidámabb, pontosabban diadalmasabb dalt írt. A vokáltéma ima-jellegű, illetve a gitártéma rendkívül jó: újra előjön a kétgitáros hangzás, a gitár okozta effektek, illetve a rendkívül egyszerű riffekből összeálló aláfestés. Az egésznek másabb a hangulata, mint a címből következtetni lehet.
A tizenegyedik egy újabb monumentális darab: a Bastard felépítésében kétfelé van osztva. Lágyabb zenéjű nóta ez is, kicsit egyszerű dobokkal, riffelgető gitárokkal, majd a két része közt a dalnak hirtelen váltással. Az egésznek van egy kis brutális behatása, mégsem elég durva a dal, s nem is törekszik rá, hogy akár a Strapping Young Lad keménységét elérje.
The Death of Music egy újabb hatalmas ambient darab. Az egész hangulata a Mark Morgan komponálta Fallout játék zenéjére emlékeztet, kivéve a vokált. Megint előjön a szintihangzás, s az egész lágy marad, a megszokott metal hangszerek elő se nagyon jönnek, egyedül a cintányér szólal meg az ütemet jelezve.
Az egészet a Thing Beyond Things zárja. Kicsit Pink Floydos hangzású, progresszív darab, énektémáját és gitártémáját nézve is, illetve a végére egészen poprockossá válik a dal, majd egy kis fülsüketítő zaj után vége a lemeznek. Észre se venni, hogy több, mint egy óra.
Az Ocean Machine az egyik legjobb Devin szólóalbumai közül. Hihetetlen hangulata van, jól megszerkesztett dalokkal, s csak úgy árasztja magából az életet. Egyedül azt sajnálom, hogy már nem lesz se ilyen, se hasonló lemez. Nem akarok vészmadár lenni, de Ziltoid the Omniscient nem volt annyira jó, hogy olyasmit hallgassak Devintől élete(m) végéig. Abból hiányzott az élődob, illetve másnak a felülbírálása. Nem kell félreérteni, nem volt az olyan rossz, Devin nagyszerű, zseniális zeneszerző, de összevetve, az Ocean Machine klasszisokkal jobb, mint Ziltoid, pontosan a teljesen élő zenészek miatt. Devin, remélem meggondolod még ezt a szólózást.

Értékelés: 92 %

Within Temptation - The Heart of Everything

Előadó: Within Temptation
Album: The Heart of Everything
Genre: Gothic/Symphonic Metal
2007
Roadrunner Records









A Within Temptation sose tartozott se a legjobb, se a legrosszabb gothic/symphonic zenekarok közé. Viszont mindig is egyedi volt: nem vett el témákat a Nightwishtől, se az Evanescence-től. Robert Westerholt zenei agyszüleménye a barátnőjével, Sharon den Adel-lel kiegészítve egy szép, nem operatikus, de rendkívül magashangú énektémájú zenekar lett. Rengeteg tagcsere volt a WT történetében, mire elnyerte a mai formáját, s egy kicsit a kiadott lemezekkel a minőség is csökkenni látszott. Az előző lemez, a The Silent Force már inkább szimfonikus heavy metal volt, és csak szövegeiben emlékeztetett a gótika mélabússágára. Egy gyermek, és évek hallgatása után 2007 elején a mainstream felkarolta az első kislemezét az új albumnak, a The Heart of Everything-nek: és ezzel elkezdte hódító útját a világ divatzenéjében (újra) a gothic metal. A What Have You Done egész egyszerűen egy Evanescence koppintás lett. Mit tettetek?! De ne rohanjunk előre...
A nyitó dalnál, a The Howlingnál is érződik, hogy a THoE egy sokkal sötétebb, darkosabb témájú lemez. Egészen mélyre hangolt gitárok, brutálisan szóló dobok. A lemezborító engem egy kicsit meg is ijesztett: sötét színek használata, borult ég, furcsán néző néni. Mi kell még egy igazi gothic albumhoz? Sharon kicsit kevesebbet énekel, míg több a szimfonikus betét. Igen, ez kell.
Ezt követi a már említett dal, a What Have You Done? Keith Caputo vendégéneklésével. Ez tényleg egy Evanescence utánzat, struktúrájában, felépítésében. Bár a klipjei jók, és azt se tudnám eldönteni, melyik nő szebb benne, de ha nem tudnám, hogy egy Within Temptation, azt mondanám, hogy az Evanescence énekenője megtanult énekelni. Akkor petéztem le igazából, mikor a Viva-n főműsoridőben megláttam. Nem fémforgácsban, vagy hasonlóban. Főműsoridőben.
A harmadik szám a Frozen, riffel és szimfonikus betéttel, majd Sharon énekével kezdődik. Egy kicsivel több az ének benne, mint az előző dalokban, témája is sokkal lassabb, változatosabb. Balladikus jellegű darab, nem a legrosszabb a lemezen.
A Our Solemn Hour érdekesen, kántáláshoz hasonlító énektémával indul, majd később kórusban is folytatódik. Teljesen olyan, mintha valami keresztény imának a bevezetője lenne. Sharon hangját pedig a refrénben kórus követi, ami egyébként eléggé fülbemászó. A hangszeres játék a háttérbe szorult, a gitár inkább csak riffelget, a dob pedig csak halkan adja a ritmust.
Az ötödik a címadó dal: The Heart Of Everything is folytatja a kórusrészt, de később már elhagyja, majd durvul a zene. Az első meglepetés itt van: aki még nem hallotta Sharont nem magasan énekelni, most megteheti: az első része az Ice Queen akusztikus verziójában megismert, mélyebb Sharon témával indít, és csak később, a refrénnél fog újra magasan énekelni. A szintetizátor lassan, de biztosan szól a háttérben, míg a gitárok játszák a rájuk rótt néhány riffet.

A hatodik dal, a Hand Of Sorrow zongorával, akusztikus gitárral, és hegedűvel indul, majd filmzeneszerűen bedurvul, és szintén filmzeneszerű hegedűszó vezeti a dallamot. Sharon éneke itt eléggé fantáziátlan. Néhány váltáson kívül viszont egyetlen érdekes dolog sincs a dalban
A The Cross trillázással kezdődik, majd kis gitártémával, és hangeffekttel folytatódik. A dobtéma igen szegényes, illetve azok a bizonyos effektek is igen irritálóak tudnak lenni, mintha beakadt volna a lemez.
A nyolcadik téma, a Final Destination is a már megismert mélyebb énekkel kezdődik. Rengeteg hegedű van benne, az refrén egészen fülbemászó, a dob is brutálisan szól a zenéhez képest.
Az igazi nagy baj a WT zenéjében, hogy nem túl sok gitárt alkalmaznak, általában csak riffelgetnek, aláfestenek, de sose szólóznak, illetve sose kiemelkedőek. A kilencedik dal, az All I Need lágyan, gitárral majd énekkel indít. Ez is egy lassabb, kommerszebb, eladhatóbb dal, rengeteg hegedűvel, balladikus dobokkal és hangszerekkel.
Az utolsó előtti dal, a The Truth Beneath The Rose egész hosszúra sikerült. Több, mint 7 perces, rendkívül szimfonikus jellegű, újra sok kórusszerű refrénnel és váltásokkal. Sharon hangja itt már kicsit kezd idegesítő lenni, legalábbis a magas - a mély az egészen jó lenne hosszútávon is, szexi, mondhatnánk - a gitár pedig ugyanazt a riffet játsza végig, amit az elején elkezd.
A záró téma a Forgiven mintha egy koncepció végét jelentené: az egész, zaklatott, felháborodott hangú lemez után mintha megbocsátásért könyörögne, s éppen ezért zongorával, énekkel indul, és nem is fog bedurvulni. Kicsit olyan, mint a Evanescence féle My Immortal, én vártam az eredeti WT megoldást, amit az Our Farewell-ben lehetett hallani. Érdekes lezárása az albumnak.
Nem is tudom, alapjában azért tetszik az album. A stílust hozza, hallgatható, élvezhető, néha ugyan a hangszerelés monoton, illetve nagyon eladhatónak készült, de nem rossz lemez. Nekem jobban tetszik, mint az előző, bár a Mother Earth és az annál korábbiak szintjét nem üti továbbra sem. Kicsit kísérletezős Within Temptation, a zene sokadik Faustja, aki eladta a lelkét az ördögnek, mert azt hitte, attól jobb zene lesz. Remélem hamar visszatérnek a helyes ösvényre, és nem örök kárhozat a fizetségük.

Értékelés: 75 %

Mastodon - Blood Mountain

Előadó: Mastodon
Album: Blood Mountain
Genre: Death Metal/Core
2006
Warner Music










A zeneipart évek óta a semmitmondó, monoton, divatkövető tücctüccerek, dídzsék és egyéb förtelmes személyek uralják, akiket leginkább a zenei nagyhatalom, az MTV ültetett láthatatlan trónjukba, és nem igazán akarnak mozdulni onnan. Az ember, pedig, mint a jó birka, magától követi a hasonló trendeket, imád minden szart, illetve minden jót híggá tesz, így csak az igen nagy, divatrétegnek felkínálva az adott zenét. Az MTV uralma sajnos megdönthetetlennek tűnik, de néha az emberi ízlésvilág felülkerekedik a zeneipar diktátorának akaratán, s a megemészthetetlen idiotizmuson kívül egy-egy hallgathatónak is nevezhető zene kerül a terítékre, engedve a lázongó nép akaratának. Ilyen volt a kilencvenes évek elején a Nirvana. Ki ne emlékezne rájuk? Végül viszont őket is elsodorta az MTV gerjesztett divathullám. A mostani évtizedben pedig, a rengeteg kudarc után, felbukkant a Mastodon, a maga technikás death/core stílusával, és egyelőre úgy védelmezi az ízlést az MTV vizein, mint Eger védte a királyi Magyarországot a XVI. században.
Nem volt viszont ez mindig így: hihetetlen, de tulajdonképpen csak a harmadik nagylemeze a Blood Mountain a világ egyelőre egyik legismertebb metalzenekarának. Én magam is meglepődtem rajta párszor, de a többi nagyobb kiadás csupán EP, még akkor is, ha például a Call of the Mastodon egészen hosszúra sikeredett. Visszatérve az eredeti lemezhez: bár progresszív jelzővel általánosságban nem illetném, azért a technical death metal szintet hozza, valamennyi core elemmel benne.
A The Wolf Is Loose erőteljesen robban be, kis core-os gitártémákkal, lazább ordibálással, vokállal - ez ugyanis azért éneknek nem nevezhető -, és egy rendkívül jó dobossal. Brann Dailor fantáziadús dobos, technikás, de brutális is, igen sokféle dobolást bemutat a lemezen, a core-tól a gyors progresszívig.
A Crystal Skull egy újabb gyors téma, a gitárok kicsit The Black Dahlia Murderre emlékeztetnek, ezáltal deathcore-ra. Az egész zenére jellemző, hogy rengeteg az instrumentális rész, és kevés az, amikor vokál is van.
A harmadik szám, a Sleeping Giant egy lassabb témával, gitárjátékkal kezdődik, egy kis keleties gonghangzással, illetve kicsit Dream Theater szerű hangszeres játékkal.
A Capillarian Crest is folytatja ezt a hangszeres technikusságot, bár kicsit több a durvább elem benne. Sajnos a zenére a death metal annyira nem jellemző már, de azért a technikai részek néhol emlékeztetnek a stílusra, illetve a vokál is.
Az ötödik dal a Circle Of Cysquatch. A legidegesítőbb része az albumnak, torzított vokállal, amitől a falnak lehet simán menni. A zene monotonná vált ezen a részen már, illetve kevés újdonságot mutat, s a brutalitása sem emlékeztet egyáltalán az indító nótára.
A Bladecatcher az első instrumentális darab az albumon, funkys gitárszólóval indítva, majd bedurvulva, egy újabb idegesítő témát a hallgató elé tárva. Különböző hangeffektszerűségek lepik el a levegőt, amelyek - az előző nótához hasonlóan - rendkívül idegesítőek. A gitárjáték néhány riffre és dallamra épül, nem épp túl változatos.
Ezt a Colony Of Birchmen követi, heavy metalos riffelgetéssel indul, majd vokál követi, illetve a végén gitárszóló zárja.
A Hunters Of The Sky egy újabb lassú téma, akkordpengetéssel és dobkísérettel indulva, végül kicsit bedurvul az egész. A dobtémából sajnos nem sokat lehet hallani, mintha kicsit elrontották volna a dalnak a felvételét - amit úgy, alapjából kétlek. Néha az az érzésem, hogy tényleg egészen szegényes a gitártéma.
A kilencedik nóta a Hand Of Stone. Majdnem olyan mint a többi, a dobolás is kezd egy kicsit monotonná válni. Amit én hiányolok a zenéből, a progresszíves váltás, az, hogy ne csak egyetlen monoton témát játszanak végig, illetve a dallamosság. A gitárjáték jó, de unalmas. A dobolás is hosszútávon. A vokál hozza a minimumot. Egyedül az a kicsi fantázia hiányzik az egészből.
A This Mortal Soil akusztikus betéttel, és elektromos, lágy szólózással indul. Egy kicsit Fates Warningos téma, pontosan addig, míg be nem durvul, ugyanis akkor egy brutális coretémáról van már szó. Talán az a kis váltás itt előjön, a dal végéig fokozatosan lesz egyre durvább a dal.
Az utolsó előtti dal, a Siberian Divide is néhány akusztikus akkordra épített elektromos gitárzenével indul, illetve kis elektronika felütéssel.
A zárótéma, a Pendulous Skin egy újabb instrumentális darab. Lassabb féle, kicsit progresszív zárónótának tűnik.
Igazából nem ennyire rossz ez a Mastodon, de eléggé monoton, és unalmas hosszútávon. Vannak/lennének rendkívül jó témáik, megmozdulásaik, illetve nem is baj, hogy egy ilyen zenekar képviseli a metalzenét a mainstream-ben - lehetne sokkal rosszabb is. Érdemes egyszer legalább meghallgatni, bár nem fogja a világot felforgatni, azok a bizonyos motívumok megérdemelnek egy hallgatást.

Értékelés: 82 %