Elvenking - The Winter Wake

Előadó: Elvenking
Album: The Winter Wake
Genre: Folk/Power Metal
2006
AFM Records









Az Elvenking már tíz éve létező olasz folk/power metal csapat. A stílusban talán a legismertebb - leszámítva az Ensiferumot -, bár az első demolemezük, a To Oak Woods Bestowed még kevésbé volt folkos, mint a későbbi nagylemezek. Akkoriban, illetve az első nagylemezen, ami már tényleg folk metal volt még Damnagoras volt az énekes, illetve eleinte ő volt a basszusgitáros is, de végül felvettek helyette egyet, hogy csak az énekre kelljen összpontosítania. A Heathenreel után Damnagoras privát okokból elhagyta a zenekart, akit Kleid helyettesített - egy rendkívül hasonló kvalitású énekes, így a hiánya nem igazán tűnt fel, talán egyedül a dalszerzésből hiányoltam. Persze, jó Elvenkingesek visszatérnek az elf királyhoz még azután is, hogy elhagyták azt: Damnagoras írta a Wyrd, a második nagylemez egyik legjobb dalát, a Moonchariotot.

Ezután hosszabb huzavona következett: Kleid helyett újra visszatért Damnagoras, viszont az egyik alapító, dalszerző, gitáros, Jarpen megunta ezt a fajta zenét, és nem akarta tovább csinálni, ami miatt később el is hagyta a zenekart. De, végül, ha nehezen is, a banda kilábalt a problémákból, és 2006 elején kiadta a harmadik lemezüket, a The Winter Wake-et. Első hallásra kicsit úgy tűnik, hogy több a népi hangszer benne, viszont jobban előtérbe került a power metal, mint stílus is. A Trows Kind erős dobtémával, illetve előtérbe hozott hegedűvel és kísérő gitárriffekkel indít. Az utolsó Damnagoras által énekelt albumhoz képest az a legfeltűnőbb, hogy Damna hangja fejlődött az elmúlt évek alatt, viszont a vokáltémák kicsit egyszerűsüdtek is. Sok helyen olvastam olyat, hogy poprockosodtak, illetve punkrockosodtak. A legviccesebb végüls mégiscsak a http://metal-archives.com rendkívül szellemes és okos kritikusai - akik csak heccből, hogy több pontjuk legyen az oldalon kritizálnak le mindent - EMO-hoz hasonlították az Elvenkinget. EMO hegedűvel. Hehe. Ezen jót fogok még nevetni azért. A Trows Kind egyébként egy gyors témájú dal, helyenként kettős gitárhangzással, váltásokkal, power metalos szólózással. Talán picit idegesítő Damnagoras hangja, még ha nem is rossz, legalábbis a suttogós részeknél.

A Swallow Tail szintén gyors tempójú dal, amiben fontos szerepe van a hegedűnek. Igazából az egyetlen probléma vele az, h nem nagyon különbözik a nyitó daltól. Zender egészen jó dobos, még ha nem is legtechnikásabb a szakmában. Rengeteg váltást, stílusváltást tesz a dalokba, illetve előszeretettel használja a különlegesebb hangú cineket is. A refrén egészen jóra is sikerólt mellé, a hirtelen lassulás, majd visszagyorsulás igencsak feldobja a dalt. Alapvetően egyébként egy vidám hangulatú dal, ahogy majdnem az egésze az albumnak.

A harmadik a The Winter Wake. Tiszta tücctücczenemódon indul, viszont ez a néhányhangos szintifelvezető teljesen megtévesztő, ugyanis néhány pillanat után, cintányér hangjaival berobban az igazi Elvenking rész, s ugyanazt a motívumot játssza a gitár is, mint amit korábban a szinti játszott. A The Winter Wake-ben sokkal több már az akusztikus rész, viszont kicsit háttérbeszorult a hegedű - de azért egy szebb szólót csinálnak azzal is. A refrén dallama nagyon fülbemászó, azonnal megmarad. Érdekesség, hogy vendégvokalistaként megjelenik Schmier a Destruction-ből, illetve, hogy a gitárszólót a korábbi Elvenking tag, Jarpen játszotta fel. Ahogy már mondtam: az igazi Elvenking bandatagok úgyis visszatérnek, ha csak rövid időre is.

Ezt a negyedik dal, a The Wanderer követi. Ebben is sok akusztikus rész van, illetve hegedűszó is jelentősebb sokkal, mint a címadó dalban volt. Azonnal refrénnel indít, ami egy kicsit butának tűnő, de egyáltalán nem rossz bandaénekből áll. Viszont az igazi érdekesség ebben a dalban az akusztikus verzióban rejlik, amit eddig sajnos csak koncerten adtak elő. Nem hittem volna, hogy egy ilyen, alapjában power alapú dalt elő lehet teljesen akusztikusan adni, úgy, hogy az még jobb is, mint az eredeti.

A vidámság folytatódik, az ötödik dal, a March of Fools néhány rövid riffel, illetve folyamatosan játszó vonósnégyessel indul. A refrénje a dalnak igen jó, ahogy eddig is az volt, a hegedűaláfestés igen jót tesz neki. Egyedül a dobtémát tartom unalmasnak, illetve pontosabban nem túl változatosnak. Még további érdekesség a szám végén az operatikus trallázás, illetve a vele együtt megszólaló hörgés. Viszont, ez a két igen különböző dolog nem zárja ki egymást, sőt, egy kicsit a kettősséget érezteti, mint az az album is maga.

Az On The Morning Dew egy teljesen akusztikus nóta: Középpontjában Damnagoras és Laura De Luca énekenő duettje van, amit a lágy, kicsit tényleg elfes hangzású hangszerek tökéletesen kiegészítenek. Ha valaki kételkedett eddig Damna tehetségében az ének terén, most az biztos szertefoszlik, ugyanis egy rendkívül képzett énekes benyomását kelti. Talán ez az egyik legfolkosabb dal a lemezen, ugyanis ez szinte teljesen népi elemek épül, kezdve a hangszerekkel, a vokálon át a motívumokig. Elyghen jó munkát végez a hangszerével, a hegedűvel, de azért az általa összehozott vonósnégyes is szükséges a nótához.

Ezt újra egy metalos téma, a Devil's Carriage követi. Bevallom ez az egyik legunalmasabb nóta szerintem az albumon, teljesen olyan, mintha a Trows Kind tempójából és a Swallow Tail témáiból épülne fel. A refrén újra bandakórus, de most még érdekesnek se mondható sajnos. Az akusztikus hangszerek megjelenése nem igazán passzol a torzított beszéddel, ami alatta megy.

Ezt a Rats Are Following követi, ami a nyolcadik dal az albumon. Sajnos így nem tudom megmondani, melyik külföldi népmesére épül a dal, de az biztos, hogy szövegileg a témája egy népmese. A refrénje igen érdekes: hörgés, illetve nyögésszerű felvezetés után egy kicsit elcsúszott kórustéma, vagyis én úgy érzem, mintha nem jó hangon énekelnének.

A kilencedik szám, a Rouse Your Dream is a jobbak között van: zongoratémával indít, majd dallamos, power metalos, a Wyrd album riffjeire emlékeztető gitártémával indít, majd hirtelen váltással poprockos, akkordpengetős, nagyon fülbemászós verze következik. A refrénje a dalnak nagyon megkapó: azonnal megjegyzi az ember, ahogy meghallgatja. Az egész olyan diadalmas, illetve pontosabban vidám, boldog.

A Neverending Nights az utolsó előtti "normális" dal a lemezen: kicsit a korábbi Elvenkingre emlékeztető, majdnem 7 perces dalhosszúsággal, illetve rendkívüli változatossággal, éppen megfelelően arányos power metal/folk elemekkel. Több részre is lehetne a számot osztani, nagyrészt zenei témája alapján. Egy kicsit tényleg "soha véget nem érőnek" tűnik, de egyáltalán nem baj: Zender dobtémája éppen elég változatos, míg Damnagoras egy kórussal hadakozik éneklésben. A harmadik percnél hirtelen vége szakad az első részének a dalnak, és egy sokkal lágyabb, hegedűcentrikusabb rész következik, elég fontos énektémákkal. Hirtelen ez is végeszakad, de a motívumát továbbadja, és előbb középkori, majd metalos hangzásra vált. A vége is fenomenális a dalnak: előbb megnyugszik, belassul, majd - majdnem UneXpecT-es hirtelenséggel - bedurvul.

Az utolsó dal a Disillusions Reel. Az On The Morning Dew-hoz hasonlóan ez is akusztikus darab, csak itt Damnagoras egyedül viszi el az egészet. A March of Fools-ban már megismert szoprán visszatér: Pauline Tacey úgy festi alá a dalt, mintha maga a természet szólalt volna meg, és válaszolt volna Damnagorasnak. Az egésznek van valamilyen szinten egy kis tündés, elfes beütése, csillogása - legalábbis a befejező kis csilingelő hangok ezt a hatást érik el.

De itt mégsincs vége a lemeznek: bónusznótának feltettek egy Skyclad feldolgozást: a Penny Dreadful szövegileg nagyon ott van, illetve az Elvenkinges feldolgozás se rossz, különösen tetszik a rövid dobtéma az elején, ami felvezeti az amúgy hirtelen induló dalt. Viszont, igazából a Skyclad-es verziója jobb a dalnak, legfőképpen azért, mert már náluk is ütött, s annál nagyobbat nem tud csapni, akármilyen jó az Elvenking átdolgozás.

Nem csoda, hogy a zenekar az album végére pont egy Skyclad dalt rakott, ugyanis hangzásban leginkább arra hasonlít - bár témáiban már nem egészen. Nekem tetszett az eddigi összes Elvenking anyag, de ha nem is sokkal, eddig a The Winter Wake a legjobb. Néha ugyan kicsit zavar, hogy ennyire vidám, illetve Damnagoras hangja se mindig derít éppen fel, mégis, egy ötletes, szinte táncra késztető metal muzsikáról van szó. Nálam tavaly az öt legjobb lemez között volt. A vádak, illetve kicsit vicces megjegyzések, hogy az Elvenking EMO lenne, illetve valami fantáziátlan sz... valami, hát, szánalmas, azt kell mondjam. De mindenkinek lehet véleménye: nekem az, hogy a metal-archives-on még annyi objektivitás sincs, mint ebben a blogban (még akkor is, ha a kritika alapvetően szubjektív).

Értékelés: 86 %