Porcupine Tree - Fear of a Blank Planet

Előadó: Porcupine Tree
Album: Fear of a Blank Planet
Genre: Progressive rock
2007
Roadrunner









A Porcupine Tree zenéjét sose szerettem túlzott mértékben. Véleményem szerint rengetegszer túlértékelik a zenéjüket, a lemezeiket, és lehetetlen módon egy lapon említik a Dream Theater-rel. Jó, én is belátom, hogy a Systematic Chaos-szal a DT még egy lépéssel távolabb került az általános értelemben vett progressive rock/metal zenétől, viszont a PT se éppen az, aminek néha tűnik. A Porcupine Tree albumról albumra váltogatja a stílusát: néha alternatív, máskor hard rock, progresszív metal, stb. Ennek jónak kéne lennie, tudom, ugyanis így a zenéjük nem lesz unalmas hosszútávon se, viszont a nagyon radikális zenei váltogatás nem biztos, hogy jól sül el. Ez meg is osztja a hallgatókat: van, aki utálja a PT-t, van aki imádja. Én most kezdem imádni, és eddig utáltam.
A Porcupine Tree-nek is voltak jó dalai, momentumai korábban: a Smart Kid dal szövege zseniális, míg az In Absentia lemez egészen metalos beütésű. Egyedül a vinnyogós műballadákat nem szeretem róla. Steven Wilson hangja amúgy sem mondható hatalmasnak: nem egy énekes őstehetség. Viszont a zenébe beleillik. Teljes mértékkel. Ez a Fear of a Blank Planeten nagyon is érződik. Ami viszont megint nagyon fontos, az a lemez témája. Már egy korábbi cikkben kifejtettem, hogy a szociális, társadalmi, politikai problémákkal foglalkozó lemezek 30% pluszeladásszámmal indulnak, és ez a Fear of a Blank Planetre is érvényes. Már megjelenése előtt sokkal nagyobb volt az érdeklődés iránta, mint bármikor is lett volna, ha nem éppen ezt a témát dolgozza fel. Kicsit kár érte, az ilyen szintű önreklámot nem szeretem, de azt meg elismerem, hogy mindenkinek joga van olyan szöveget írni, amilyet akar. Még jó, ugye? Mi lenne, ha nem ismerném el?
Az indító dal, a címadó Fear of a Blank Planet. Ebből készült az első videoklip is. A koncepció szerint egy kisfiú meséli el a történetét, illetve az ő szemszögéből látjuk a világot. Ez nagyon hasonlít Brett Easton Ellis regényére, a Lunar Park-ra. Valószínűleg a legnagyobb hatása ennek volt az album születésekor Wilsonra. Nem éppen a legváltozatosabb PT nóta, ami létezik, az indítás egészen hasonlít az In Absentia lemezekre. Kicsit alternatívos, kicsit rockos, de a Blackfield projektje jutott róla eszembe azonnal Wilsonnak. A szöveg igazsága az, ami igazán megfogott, de ez a többi dalnál is így lesz.
A második dal, a My Ashes azok a bizonyos műballadák egyike. Kicsit itt idegesítő Wilson énekhangja már, viszont az akusztikus és a vonós betétek nagyon jót tettek az egésznek. Így egy kicsit bárzenés, szoftrockos az egész dal, illetve ez is nagyban hasonlít a Blackfield-re. Valószínűleg Wilson rengeteg tapasztalatot hozott abból a projektjéből át.
Az Anesthetize lehet, hogy hatalmas progresszív rock nóta, nekem akkor is ez jött be a legkevésbé. A túl sok, monoton, néhány elemből álló instrumentális részek, az effektdobálások - amelyek túlságosan is emlékeztetnek a Mogwai - With Portfolio-ra -, a túlságosan elvont énektéma 17 percen keresztül szerintem nem szórakoztató. Mint zenei szerzemény, hatalmas darab, PT-hez illő, de ezek a hibák, apró dolgok számomra élvezhetetlenné teszik az egészet. Az egyszerű dobtémát pedig már mintha hallottam volna valahol.
A negyedik dal, a Sentimentalban torzított dobok, rengeteg billentyűs hangszer, és annál kevesebb gitár jelenik meg. De, azért nem kell félteni, ott vannak, a basszugitár például egy egészen jó témát nyom, míg a gitárok inkább aláfestésnek vannak. A dal vége felé a dob is elveszíti torzítottságát.
Az utolsó előtti dal, a Way out of Here lágyabb, ambientesebb témákkal indul: lágy, kicsit hamiskás, magas énekhanggal, elektronikus háttérzajjal, majd torzítatlan gitáron akkordpengetéssel. Később viszont egészen bedurvul, újra emlékeztetve az In Absentia néhány dalára, illetve - furcsa módon - a basszusgitár hangja nagyon hasonlít itt Fieldy játékára a KoRn-ból. Néhány ponton, legalábbis. Hirtelen váltás után újra lenyugszik a dal, de az utolsó részre újra egészen metalos lesz, végül, ahogy kezdődött, elektronikusan végződik.
A Sleep Together egy újabb lágyabb, elvontabb darab, s ez az utolsó dal a lemezen. Ez is kicsit, ahogy jólfésült és jólnevelt barátom mondta, nyálas kezdetű, és később is inkább a torzított énektémájában, és torzított gitárjában durvul be. Az albumot pedig egy hosszabb, kicsit technikásabb instrumentális rész zárja le, kis vonóssal megspékelve, ezzel egy kicsit emlékeztetve a Visions of Atlantisra és az UneXpecT-re.
Valószínűleg meg fognak kövezni, de nekem továbbra sem az az etalon-féle progresszív rockzene a Porcupine Tree, és ennek megfelelően még mindig nem jön be annyira, hogy elájuljak tőle. Vannak jó megoldások benne, de Wilson tényleg néha nyálszerűnek írja meg az énektémákat, ami nem éppen emeli a szórakozottságot, de legalább a hangja tényleg illik hozzá. De szemét is egyébként ez az ember, ugyanis nem mondom, hogy nem szerethető a zene ennek ellenére. Vannak hosszú, idegesítően monoton részek, de rengeteg az érdekes váltás is és furcsa megoldás is. Valószínűleg tényleg meg fognak kövezni ezért, de nálam tényleg csak ennyit ér.

Értékelés: 88 %